Az előbbi réme sokakból hívja elő az utóbbit, csak épp ezt már – legyen bár a füstfelhőnél jóval konkrétabb – nem mindig egyszerű észrevenni. Leginkább azért nem, mert életstratégiánkká tesszük, hogy mi is feszülten-gúnyosan reagáljunk bármire, amivel épp problémánk akad.

A passzív-agresszív feliratok tökéletesen jelzik ezt. Ezek szeretik magukat könnyed, humoros intésnek álcázni, mi pedig már észre sem vesszük, hogy úgy kommunikálunk egymással, ahogy valójában egy hétévessel sem kellene.

A gyakran tapasztalt probléma persze joggal vált ki bosszúságot. „Nem nyilvános vécé”, olvassuk az épület falán. „A bögre nem mossa el magát”, üzennek egymásnak kollégák a munkahelyen. És természetesen a dohányosok is megkapják számtalanszor a magukét.

Emberi csontváz a hintaágyban

A Búvár (későbbi Természetbúvár) 1981. októberi számában jön szembe Bíró András rovatvezető válasza egy olvasói levélre. Mint írja, dr. Sághy Antal tudósítójuk figyelemre méltó levélben számolt be a dohányzás visszaszorítására tett kísérletekről. Kifüggesztett udvarias táblák, melyeken a dohányzás mellőzését kérték? Természetesen ennyi nem elég!

Bíró a maga részéről jobban értékelte a rajzot, „amelyen az emberi csontváz hintaágyban ül, lábát átvetve a másikon és hanyagul dohányzik. A felírás: »A dohányzás soványít, szívja csak nyugodtan!«” Dupla fenekű itt a passzív-agresszív gúny, elvégre tudjuk, a soványság- és egészségkultusz mindig is kéz a kézben jártak. Bár nyilvánvaló, hogy a hirtelen fogyás gyakran a (súlyos) betegség jele, erről sokszor mégsem veszünk tudomást. Hányszor tapasztalni, hogy az egészségi probléma miatt súlyt vesztőt még dicsérgetik is, hogy milyen szépen lefogyott!

Bélyeg miatt függő?

Viszont az előbb említett rajzocskát, lám, kis öniróniával máris valóban szórakoztatóra lehet formálni. Erre jó példa a híres-hírhedt filmkritikus, Roger Ebert, aki a 2003-as cannes-i premier után írt megsemmisítő kritikát Vincent Gallo filmjéről, A barna nyúlról. Gallo válaszul közölte, hogy Ebert viszont „egy dagadt disznó, aki úgy néz ki, mint egy rabszolga-kereskedő”. Ezután következett a filmkritikus zseniális riposztja: „igaz, hogy kövér vagyok, de egy nap vékony leszek, ő viszont továbbra is A barna nyúl rendezője”. És hát nem neki lett igaza?

Ebert maga egyébként nem dohányzott, nem is támogatta azt, viszont élesen ellenezte az azzal szemben érvényesülő kulturális-művészeti cenzúrát. Így felszólalt például akkor, amikor az amerikai posta kiadott egy Bette Davis-emlékbélyeget, rajta a Mindent Éváról című 1950-es amerikai film jelenetfotójával. Csakhogy a cigarettát utólag eltávolították a színésznő kezéből. Nehogy még a végén az ártatlannak tűnő bélyeggyűjtés bírja rá galád módon a gyerekeket, hogy a dohányhoz nyúljanak!

Ebertet ez a szovjet revizionizmusra emlékeztette, csak épp itt a kegyvesztett pártfunkcionárius helyett a kegyvesztett cigarettát satírozták le a képről. A filmkritikus egy olvasója így fakadt ki: „talán legközelebb már John Wayne-t is virágcsokorral a kezében látjuk majd Winchester puska helyett!”

Füstmentes Bond

Van ebben a kiretusálásban is valami végtelen passzív-agresszív. Nem elég bírálni a régi gyakorlatot, illetve eltérni attól – meg is kell azt hamisítani.

A változó korszellemet mutatta Ebert példája: a dohányzás már arra sem volt alkalmas, hogy színesítse az akcióhős karakterét. James Bondot sem látta cigarettával a kezében azóta, hogy Pierce Brosnan 1995-ben átvette a szerepet. Igaz, Daniel Craig titkos ügynöke szivarozott volna a 2007-es Casino Royale-ban, viszont a producerek kivágatták ezeket a jeleneteket. Craig úgy jellemezte mindezt:

„Szétlőhetem valaki fejét, de nem gyújthatok rá egy jó szivarra.”

Ehhez képest, írta Ebert, a nagy klasszikusok közül a Casablanca cigaretta nélkül olyan hatást keltene, mintha a szereplők csak álldogálnának, és nem tudnák, mit kezdjenek magukkal. Annak idején mindenki dohányzott a filmekben: még Katharine Hepburn vagy Loretta Young is, Ronald Reagan pedig egyenesen Chesterfield-reklámokhoz adta az arcát. Ebert szórakoztató példát is hoz: Robert Mitchum személyesen mesélte neki, mi történt a Kísért a múlt (Out of the Past) forgatásán. Már forgott a kamera, Kirk Douglas pedig megkérdezte tőle, kér-e cigarettát. Mitchum meglepve vette észre, hogy már eleve volt nála egy szál, amit véletlenül „bevitt” a jelenetbe. Ezért hát felemelte azt, és azt mondta: „épp szívom”. Az improvizáció annyira bejött, hogy végül meg is tartották a jelenetet. Pedig kirakhattak volna egy táblát is helyette, hogy „ha a kamera forog, akkor jelenetben vagy, nem cigarettaszüneten!”.

Olcsó átnevezések

Visszakanyarodva, akadtak olyan dohányzásellenes hirdetések is, melyek nem mentek a szomszédba egy kis (toxikus) gúnyért. A Minnesotai Egészségügyi Minisztérium kampányolt például azzal: „Miért nem nevezik ezeket annak, amik valójában?” A képen pedig cigarettásdobozok voltak láthatók, csak épp a szokásos márkanevek helyett ilyenekkel: Breath Rotters, Cancerettes, Stench vagy Money $ucker$. Hasonló módszerrel élt a Doctors Ought to Care (DOC) orvoscsoport is a nyolcvanas években, a Marlboro nevét Barfborosra, a Winstont Wimpstonsra változtatva. Dr. John W. Richards így érvelt a Los Angeles Times 1987. október 4-ei cikkében: „ha meg tudom mutatni, hogy nem fényűző külsőt kölcsönöz neked, hanem úgy nézel ki, mint egy idióta, aki lyukat éget a ruhájára, bűzlik, állatkerti lehelete van és sárgák a fogai, azzal van esélyem rávenni a fiatalokat, hogy ne dohányozzanak”. Ha csak úgy nem. Egyébként mindezt igyekeztek az alkohol esetében is bevetni, a Miller Time sörszlogent például Killer Time-ra változtatva.

Persze korábban is voltak hasonló kampányok, a hatvanas években például az amerikai MAD magazinban. „Dohányipari Emberek: Szeretik a munkájukat, de egyikük sem dohányzik. Csak azt akarják, hogy te tegyél így” – üzenték. A képeiken pedig – melyekről ma azt mondanánk, hogy bizonyára mesterséges intelligenciával készültek – dohányipari fejeseket látunk, akik döbbenten néznek a kamerába, kezükben kötegnyi pénzeket számolgatva.

Nemtörődöm „keménylegények”

Ekkoriban még a dohányipar reklámjai elérhettek, el is értek mindenkihez, az ellenkampányt folytatók így ezek megtévesztő, manipulatív és befolyással teli természetére igyekeztek rámutatni. A Marin Megyei Orvosi Társaság például 18 perces oktatófilmet gyártott 1964-ben egy fiktív dohányipari vállalat szemszögéből.

A Too Tough to Care (Túl kemény ahhoz, hogy törődjön bármivel) nevű kampány a kitalált Finster Cigarette Company vezetőjét, Ramshaw urat mutatta, aki aggodalommal figyelte az orvostársadalom sikeres igyekezetét, hogy a dohányzást a tüdőrákkal hozza összefüggésbe. Utasította hát legjobb reklámszakemberét, hogy dolgozzon ki egy hatékony ellenkampányt. Először csak olyasmivel próbálkoztak, mint hogy cigarettát osszanak kisgyerekek szülinapi zsúrjain, de ezt aztán nem találták kellően hatékonynak. Arra jutottak, azt a szemléletet kell inkább terjeszteni, hogy valaki egyszerűen túl kemény ahhoz, hogy törődjön a következményekkel. Fülbemászó zenével kísérve mutogattak hát „kemény férfiakat”, például dinamit- vagy gázvezeték-szerelőket, akik veszélyes helyzetekben is rágyújtanak egy-egy cigarettára, jelezve azt, ők túl kemények ahhoz, hogy bármin is aggódjanak. Hogy ez végül mennyire volt sikeres meggyőzési technika? Arról már kevésbé szól a fáma.

Borítóképünk illusztráció (Forrás: Google Gemini / a Nohat.cc-vel nagyítva)