A trafik kifejezés reneszánsza maga is érdekes: a rendszerváltást követő két évtizedben jobban kikopott a mindennapos használatból, majd a dohánytermék-árusítás átalakítása hozta vissza a fogalmat. Ugyan hivatalosan Nemzeti Dohányboltnak keresztelték el az üzleteket, és jelzőtlen szerkezetként is használják, legalább ugyanannyian (ha nem többen) emlegetik ezeket az üzleteket ma trafikként.

Annyi hasonlóság pedig mégis csak akad az egykori időkkel: bár a dohány a főtermék, a legtöbb helyen azért mást is lehet venni, szolgáltatásokat igénybe venni. Leginkább üdítőért beugrani, esetleg szerencsejáték-szelvényt kitölteni. Chipsszel és mentolos cukorral felszerelkezni, főzött kávét kortyolgatni. Na de hol van ez még mindig az egykori trafikok színességéhez, zsúfoltságához képest!

Trafik a hetvenes években

Meg is győződhetünk erről, ha a kezünkbe kerül Mándy Iván elfeledett „regényszerűsége”, A Trafik. Regényszerűséget írunk, mert azért ez inkább jelenetek és impressziók gyűjteményeként működik – speciálisan a Rakéta Regénytár formátumára szabva.

Az 1979-es mű hangulatában adja vissza a trafiksorsot: kik árultak, kik voltak rendszeres vevők? Kik alkották a trafik körüli mikrokozmoszt, férfiszabótól kesztyűsön át a szőrmésig? Azért bundáért vagy nyakkendőért, lám, akkor sem a trafikba tértek be! De így is volt, aki próbálkozott szokatlan kérésekkel:

„és akkor még borotvakrémet… De, kedves uram, azt azért mégis inkább egy drogériában. Hogyne, persze, csakhogy némelyik trafikban borotvakrémet is lehet vásárolni, egy-két piperecikket. Ő szeret mindent egy helyen megvenni…”

Hasonlóval talán ma már senki nem próbálkozna. De a határon ma is rengeteg termék billeg. Aki reménykedve rákérdezett már, hogy kaphat-e esetleg elemet, tollat, netán ajándékzacskót, az tudja, miről beszélek.

Kirakat?

Az viszont ma már elő sem fordul, hogy könyvekkel találkozzunk a kirakatban – mint A Trafik fiatal fiúja, akit két kötet nyűgöz le különösen: Fenimore Coopertől Az utolsó mohikán és „Setton Thompson”-tól A fekete mén. Akadtak még más irományok is, de az ő figyelmét ezek ragadták meg különösen: a kalandos indiánsztori meg a szikla szélén sörényét vadul lobogtató ló históriája. A trafikos eközben bosszankodik:

„Soha semmit se vett ez a fiú. Se csomagolópapírt, se tollat, se tollszárat. Semmit.”

Megint témánál vagyunk. Hány mai trafikban szerezhetnénk be egyáltalán azt a csomagolópapírt vagy tollat? Más kérdés, hogy a 2013-tól kialakult rendszer a kirakat előtti bámészkodást sem teszi lehetővé. A dohányboltok környéke azért így sem marad lézengők nélkül, bosszankodni ma is lehet maradókon – már ha a törzsvendégek ődöngése bosszúság az eladónak. Sűrűn futhatunk bele reggeli kétdekásukat fogyasztó melósokba, a legkülönfélébb sorsjegyeket kapargató szerencsevadászokba.

De az említett fiú öröme sem örök: „A fekete mén! Hol A fekete mén?! Közelebb hajolt a kirakat üvegéhez. A könyvek, ahogy ott lógnak azon a spárgán. Külön-külön megnézte mindegyiket. Pedig csak kettő érdekelte. […] A trafikos is eltűnt. Vagy csak elbújt valahova a pult mögé. Bevette a könyvet. Leemelte a spárgáról és bevette. Csakis azért, hogy én ne nézhessem azt az ágaskodó lovat a szikla szélén, a szédítő mélység fölött. Nem akarta, hogy nézzem. Megvették? Valaki bement a trafikba, és megvette? Nem, ez lehetetlen. Trafikban nem vesznek könyvet.”

Lám, azért ennyire sem volt azért széles korábban sem a lehetőségek sora. Más kérdés, hogy az említett szerzővel sem igen találkozhatnánk (már) a kirakatokban. A kanadai–amerikai szerző neve ugyanis valójában Ernest Thompson Seton, bár tény, hogy az említett mű 1960-as Móra-kiadása, mely valóban szemkápráztató borítóval jelent meg, viszont A fekete lóként, Seton-Thompsonként emlegette őt. Bár van egy még korábbi, 1920-as kiadás A fekete mén címmel, de itt a borítón csak a Seton név olvasható, és az ágaskodó ló esetében sem utal semmi szikla szélére. Jobban járt nála mindenesetre James Fenimore Cooper, akinél annyi változott, hogy a kor írásmódja szerint Cooper Fenimore lett belőle.

Fájintos Cigarillosz!

De ennyi filológiai kitérő után térjünk is vissza oda, mit lehetett valóban beszerezni a trafikban. A regény egy pontján arról érdeklődik a vevő: „Árulja el nekem, hogy ha egy csomag Dunhillt akarnék venni ebben a nem központi fekvésű trafikban… egy csomag Hobbyt, Marlborót vagy Silver pengét, akkor is azt mondaná nekem…” A Silver pengére feltehetően akkor és ma is leginkább elutasítás lett volna a válasz, Hobbyt pedig ma már a retró cigarettákat kínáló online börzékről gyűjthetünk be leginkább. Akad viszont olyasmi, amit még itt sem igazán.

A regény egy pontján kezdi valaki magában sorolni a kapható termékeket: „Virginia Kuba Portorico Regalia Média Fájintos Cigarillosz”. A cigarillóról mint szivarkáról hallhattunk már, a Regalia Médiára is ad ki találatot a kereső: történelmi magyar szivartípus, amelyet a Magyar Királyi Dohányjövedék gyártott egykor. De mi a helyzet a Fájintossal, ha nem melléknévként, a kiváló/tetszetős jelentésben használjuk? Elsőre nehezen bukkanunk a nyomára, de végül ékezet nélkül sikerrel járunk, a Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap 1943. január 31-ei száma siet a segítségünkre, beszámolva a dohánytermékek árának kötelező emeléséről. Itt találunk rá a szivarok felsorolása között az említettre: „Hargita darabja 2 pengő, Royalett 1.50, Movicas 0.75, Regalia 0.72, Regalia Media 0.60, Britanica 0.50, Trabuko 0.42, Cuba 0.32, Portorico 0.24, vegyes külföldi 0.16, Cigarellos 0.14, Fajintos 0.12 darabonkint.” Továbbá szivarkákból árultak Fáraót, Kleopatrát, Koronitast, Sztambult, Vitézt, Darut, Balatont, Hercegovinát és így tovább. A Mándy-mű szereplője pedig így tűnődik magában:

„a Regalia Média a legfinomabb! Talán soha nem is volt olyan szivar. A Kubát Ferenc Jóska szívta, az volt a kedvence. A puha szivar a jó, ahogy úgy megropogtatják, szivarvágóval lenyisszentik a végét.”

Cigi, tea, papírzacsi

Adódnak aztán még másféle különbségek is. Például: akkoriban még a trafikon belül is bőven rá lehetett gyújtani. Ráadásul micsoda hangulatban:

„Ahogy a törzsvendégek összejönnek egy kis tereferére. Talán még kávét is kapnak. Kávét vagy teát. Cigarettáznak, szivaroznak. A kékes füst lassan elborítja a trafikot.”

A legszórakoztatóbb viszont, hogy újfajta kedveskedéseket, udvarlási tippeket tanulhat az ember a régmúlt korok leírásából. Mándy könyvéből kiderül például, hogy ha a trafikos zacskóba csúsztatva adja a „cigarilloszt”, azzal a szeretetét igyekszik kifejezni. „Még akkor is, ha papírba csomagolja. Leszakított újságpapírba vagy olyan bús barnába. De persze, ha csak úgy nyomja a kezembe!” Aztán csak megtudjuk, hogy a megbízó utóbbinak már a legkevésbé sem örül:

„Most ezt nézze meg, Ilonka! Leküldöm ide a trafikba a fiatalurat két szivarért. És hogy hozza fel? Zacskóban? Becsomagolva? Legalább újságpapírba csomagolva? Szó sincs róla! A csupasz tenyerében! Ezt szívjam én el?! Ezt kell nekem elszívni?!”

Hát igen, megpróbáltatásokból, lám, bőven kijárt a múlt dohányosának is. Olvasnánk mindenesetre szívesen Mándy regényének felfrissített, napjaink trafikmódijára épülő változatát is. Bizonyára fájintos mű lenne!

Borítókép: Dohánybolt a Petőfi Sándor utcai Főposta előterében 1954-ben (Fotó: Fortepan / 27958 / a Google Geminivel színezve)