Tudják, milyen ember a távliberális? Hát a pletykaszociológus? Szórakoztató szöveget ígér a tipologizálás, és azt is kapunk valóban. Utóbbi típusnál ér össze lapunk témájával a jellemzés: „Művein végig úgy látszik, mintha pipát pöfékelve vetné irásra nehéz kezét, de, ha az erkölcs szent jegyébe ér, lehámlik róla e műkedvelő urambátyám-póz és eltorzult arccal és csontöklét rázva védi osztályosai szük érdekeit.”

Míg a féktelen ironizálási kedv mai szöveget sejtet, a nyelvezetből már sejthetjük, hogy valójában visszaugrottunk az időben. Mégis megdöbbentő így is rájönni, hogy 1913-as szöveget olvasunk. A természettudományokra, babonák elleni harcra esküdő Galilei Kör persze nagyon is modern jelenség volt, nemkülönben annak lapja, a tízes években megjelenő Szabadgondolat.

A szervezettel kapcsolatban sok előítélet, félreértés terjedt el, pedig – miként az Csunderlik Péter történész izgalmas köteteiből is kiderül – nem épp az kötötte le az ide sereglők mindennapjait, hogy valamifajta önkényuralomnak megalapozzanak. Annál érdekesebb hát, hogy Vámos Henrik (később Székely Aladár, Polányi Károly stb.) lapja milyen kontextusban emlegette a füstölgés szokását. És általánosabban: miként jelent meg a téma történelmünk szabadgondolkodóinál? Mint naivan gondolnánk: a szabadságjogok felől közelítették meg? Vagy sokkal inkább koncentráltak a tudomány-népszerűsítésre és a fejlődés fantáziájára, így a káros biológiai következmények bemutatására? Inkább beszélhetünk az utóbbiról.

Öblös pipa

Nem sok ideig jelenhetett ugyan meg, de így is meglep, hogy a lap viszonylag kevés figyelmet szentelt a kérdésnek. Ahogy a fenti esetben, úgy a többiben is jellemzően inkább egy helyzet leírására szolgáló képként van jelen, esetleg metaforaként valamely elvontabb megnyilvánulásra. Az 1918. júliusi számban például az ábrándos pacifizmus ópiumpipáját emlegetik, amelyet a szabadkőművességnek ki kell vernie „a köténnyel és kötény nélkül dolgozó testvérek szájából”. Csupán öt év telt el az előzőleg említett cikk óta, de a kirobbant háború évei messzire lökték a kor szabadgondolkodóit is. Igaz, valamiképpen a szerző mégis a békés egymás mellett élés érdekében verte volna ki a szájakból azt az ábrándos ópiumpipát.

Néhány lapszámmal később már Kőhalmi Béla írásában találkoztunk hasonlóval, de ő legalább az aktualizáló agitáció helyett inkább az abszolutizmus idejét rajzolta fel az olvasónak. Feltéve rögtön a kérdést: „Most válnék el, hogy öblös pipa módjára adatokkal jól teletömködött fejünkben fölcsillámlik-e egy-egy analógia, előrángatja-e valami vezérlő motivum az összefüggő eszméket?”

Annál is kevésbé lepődünk meg azon, amikor az 1918. novemberi számban az alábbi felkiáltással élnek: „Emberek, ne sajnáljatok még egy tekintetet a vonagló militárizmustól! Kifogyott a rum, nincs több dohány, kifáradt a katonabanda: uj narkotikumhoz kell fordulni. Gyerünk a »szellemi fegyverekhez«.” Igaz, itt viszont ironizálnak, ami jobban illik a békepárti szabadkőművesekhez: „Hamar kikommandirozni tiszteket és kiképezni őket 14 nap alatt politikusokká, nemzetgazdákká és szociológusokká, különben a »civilsajtó« még nyakunkra hozza a világrontó békét.” Meg hát azért a rum sem fogyott ki végleg, dohány is csak-csak akadt, és a katonabanda is újra hangolt. „Világrontó” béke ugyan azóta sem tört ki, de legalább narkotikumaiban nem kellett csalódnia az emberiségnek.

„Filantroposkodó” álhumanizmus

Ha a Szabadgondolat nincs is igazán a segítségünkre, a polgári radikálisok másik folyóiratától, a Huszadik Századtól már többet kapunk. A Jászi Oszkár szerkesztette lap azt nyújtja, amit várunk: a kérdést vizsgálták biológiai és eszmei szemszögből is, ahogy persze akadtak itt még más, váratlanabb nézőpontok. Fülöp Zsigmond például egy alig évtizedes, új tudományt tárt izgatottan az olvasók elé az 1910/2. számban: az eugenikát. A tudományos cikket az emberi faj nemesítésének gondolata tartotta lázban, és láthatóan fel sem merült benne, hogy mindezt egyes emberi csoportok megkülönböztetésére, alacsonyabb rendűvé nyilvánítására használhatják majd. Igaz, valójában már ennek a cikknek a gondolati magvából is következett a megannyi későbbi kegyetlenség: „Ki kell irtani azt a – szintén vallásos és szabadkőműves eredetű – álhumanizmust, mely ma jótékonykodik és filantroposkodik az egyénekkel szemben s nem gondolja meg, hogy ezzel, ha nem is közvetlenül előidézi, de gyorsítja a faj biológiai hajótörését.”

De hogy jött a képbe a dohányzás? Persze az eddigiek alapján már sejthető: „Alig van a mai társadalmi berendezkedésnek valami olyan intézménye, amely lassan, de biztosan ne a biológiai hajótörés felé vinné a civilizált emberiséget. Még oly mindennapos és elengedhetetlen dolgok is, mint a táplálkozásunk, ruházkodásunk, illetve ezeknek a célszerűtlen és mesterkélt volta, ezt a célt szolgálják. Tényleg meg kellene hát fordítani ezt a folyamatot s az ehhez vezető munkát mindenesetre jobb lenne már most megkezdeni, mint egy-két évszázad múlva, mikor annak szüksége már parancsoló sürgősséggel mutatkozik. De a munkának igen naiv s elhanyagolható hatású módja lenne az, amit Galton javasol. Ilyen eszközökkel lehetne talán küzdeni az alkoholizmus ellen (a tapasztalat mutatja, hogy itt sem sok eredménnyel) vagy a dohányzás ellen, de nem a társadalmi élet gyökeréig hatoló immanens bajok ellen. S az eugenikát vallási ideológiaként oltsuk az emberekbe? Hiszen a kétezer éven át beléjük oltott isteni parancsok sem tudtak javítani az emberiségen?”

Nos, az elmúlt száz év inkább arról győzött meg minket, hogy valóban még az alkoholizmus vagy a dohányzás ellen sem igen lehet sikeres ez a fajta küzdelem.

A mértéktelenül dohányzó Marx és H. G. Wells

Ugorjunk aztán 1927-ig, hogy képbe kerülhessen a kommunista eszme veleje is, méghozzá egy akkor frissen megjelent kötet, H. G. Wells William Clissold világa című regénye kapcsán. Az, hogy egy hasonló regény egy évvel a megjelenése után máris magyar fordítást kapott, még mai szemmel nézve is rendkívüli – nemhogy az akkori mércét tekintve.

A már Századunknak nevezett folyóiratban Nagy Lajos írt a műről, az első mondatból pedig rögtön kiderült, miért lehetett akkora az érdeklődés: „H. G. Wells »William Clissold világa« regényében elmondja legújabb véleményét a szocializmusról, a szociáldemokráciáról, magáról Marxról, Marx főművéről a »Das Kapital«-ról és a kommunizmusnak, vagy bolsevizmusnak nevezett leninizmusról. Ez a vélemény kedvező a szocializmusra nézve, illetve arra a társadalmi törekvésre nézve, melyet Wells szocializmusnak tart, de lesújtó a szociáldemokráciára és a kommunizmusra, illetve Marxra és az orosz bolsevistákra nézve.”

Érdekes, hogy Nagy Lajos ezután azt írta: a lesújtó véleményt akarja ellenkritika alá venni, noha állítása szerint nem tartotta magát sem marxistának, sem kommunistának. (Legalábbis nem helyezkedett ezen álláspontokra.) Azt azért maga is elismerte rögtön, hogy egy regény esetében némiképp kockázatos úgy tenni, mintha egy az egyben az író véleményét olvasnánk. Elismerte: a kötetbeliekre mondhatnánk annyit, hogy azok csupán Clissold véleményét tükrözik. Nagy Lajos viszont nem hagyta magát becsapni: ha a főhős szidja a zajos hoteleket, biztosra vehető szerinte, hogy Wells sem szíveli a hotelekben a dzsesszkoncerteket.

De mi a helyzet a cigarettafüsttel, hogy jön ezúttal a képbe? Nos, itt jutunk el a kommunizmus egyik atyjának mindennapjaiig: „Következik Marx életkörülményeinek s külsejének leírása. »Marx májbajos volt, nem hiszem, hogy valaha is sportolt vagy tornázott volna s alkalmasint mértéktelenül dohányzott.« Furcsa ilyesmiket felhozni arra, hogy velük a marxizmust kompromittáljuk. Marx öregkort, 65 évet ért meg, májbajos valószínűleg idősebb korában lett, de a marxizmus koncepciója már fiatal korában támadt benne, hiszen 1818-ban született s a kommunista kiáltvány 1848-ban kelt, azaz akkor, amikor Marx 30 éves volt. Mértéktelenül dohányzott? Nos, tudtommal Wells is mértéktelenül dohányzik, állapítsuk hát meg, hogy Clissold Wells véleménye Marxról a mértéktelen és mérgező dohányzás eredménye.”

Bő száz évvel később persze már azt furcsa olvasnunk, hogy valaki a hatvanöt évet öregkorként emlegesse. Ebből a szempontból mindenképp örülhetnének a múlt századelő társadalomjobbító hevületű eszmetársai: lám, van fejlődés a világon, az orvostudomány és a tartós béke jelentősen kitolta az ezen a tájon várható átlagéletkort.

De hogy Marx mértéktelen dohányzását ne emlegethetné fel Wells regényhőse, ha egyszer a szerző is a füstölgés rabja? Kétségkívül megszaladt itt Nagy Lajos tolla, de az mindenesetre szórakoztató elképzelés, hogy H. G. Wells Marx-ügyi negatív véleményét a mértéktelen dohányzás mozdította volna előre. Saját káros szokásán bosszankodva jutott volna arra, hogy elvesse a szintén függő Marx tanait is? Bárcsak így alakult volna valóban!

Borítóképünk illusztráció (Forrás: Grok / X / Tobacco)