Csurka István Versenynap című színművének szereplője, az életét és sorsát pontosan látó Bakucz fogalmazza meg: „méltatlan és alantas dolog az igazi szabadság éhségét ezzel a játékszabadság-túróscsuszával jóllakatni, betömni”. Író elvégre maga is, hogy ne látná, mi veszi körül őket a Kádár-rendszerben? A szerző így hitelesen írhatta bele a karakterbe azt is, ahogy benne lecsapódott az egész.

A játékszabadság-túróscsusza pedig sok minden lehet, például Nyugatról jövő dohánytermék is, mint az Amerikai cigaretta című szatirikus Csurka-műben, melyből aztán tévéfilm is készült Tordy Géza és Gobbi Hilda főszereplésével. A címbeli cigaretta, miközben a nyugati szabadság és jólét ígéretét hordozza, valójában csak apró dolog. Pótlék, amellyel a jobbra, többre vágyó ember elszórakoztatja magát. De hát mennyivel több ennél a Gorenje hűtő, a Levi’s farmernadrág vagy az Adidas sportcipő? Esetleg a Marlboro cigaretta, hogy témánál maradjunk. Tényleg ennyi lenne, amire vágyhatunk?

Elvesztett kapcsolat a rögvalósággal

A hetvenes években Csurka még messze volt a politikai pályától, szélsőjobboldali hordószónok helyett cinikus írónak nevezték az őt nem kedvelők. Megkapta ezt a vádat azért is, mert szereplői jellemzően csak addig bosszankodtak valamin, amíg vádjuk nem saját magukra kellett hulljon. Elítélik a korrupciót? Legalábbis amíg nem nekik csurran-cseppen! A szerzésvágyat ostorozzák? Azért csak kell nekik az a kis nyugati csempészáru, az amerikai cigaretta és az összes többi. Simon Zoltán ugyanakkor az Alföld 1979/3. számában úgy védte a vádakkal szemben:

„Csurkát gyakran szkeptikusnak, sőt cinikusnak tartják, újabban pedig már bulvárszerzőnek is mondják, ami tulajdonképpen a könnyed szórakoztatásban megnyilatkozó cinizmus megnevezése. Pedig Csurka nem cinikus! S nem azért, mert nyilatkozataiban tiltakozik e minősítés ellen, hanem mert darabjai értéktiszteletről, az eszmények kereséséről vallanak. Más kérdés, hogy közérzetjelentéseiben ezek az értékek és eszmények közvetlenül, jellemekben megformálva alig fedezhetők fel.”

Szórakoztatóbb nem is lehetne az Amerikai cigaretta alaphelyzete: hőse, Ebes László rózsadombi luxuslakásából vallja magát a nép hangjának, csak épp semmi kapcsolata nincs már ezzel a réteggel. Élete megtestesítheti a Wilde-nak és Shaw-nak is tulajdonított, kabarétréfában létező idézetet: „imádom a szegényeket, csak ne lennének olyan büdösek”. Ebes viszont felkerekedik, hogy visszanyerje kapcsolatát a néppel: beül egy ferencvárosi kocsmába, hogy ott két utcaseprő társaságában múlassa az időt. Nekik lesz nagy kincs az amerikai cigaretta, amit két pálinkázás közben kapnak a Nagy Embertől.

Azt szívja az író már a darab elején kollégájával is, aki rögtön elámul, „milyen előkelő” a termék – neki hozzá csak olyan öngyújtója akad, amelyre véletlenül talált rá a kukában. Ebes figyelmét fel is kelti rögtön: „Nocsak. De régen láttam ilyen szerkentyűt. Nagyapámnak volt ilyen lövedékből készült öngyújtója Vizesfáson.” Az amerikai cigaretta azért azzal is „szívhatós”, „jó a füstje”. Nem csoda, hogy a kocsmai öregasszony is inkább kér belőle többet: nem magának, csak van egy jó embere, aki „szegény, oly ritkán jut hozzá”. Mit tud adni cserébe? Kossuthot, esetleg. Az író után befutó kollégája persze zsörtölődik, nem adná az értékes dohányt sem: „nehogy már Szent Antalnak adja azt a cigarettát. A szentek kivált nem szívnak amerikai cigarettát”. Szegény öregasszony végül pedig sírásra készülő hangon mondja a mű végén a szobafestőnek, aki rákérdez, milyen cigaretta az nála: „Amerikai. De csak ez az egy szál volt.”

A cigi hatalma

Státusszimbólum volt a háborúban, az maradt a Kádár-korban is – ha csak néhány szál maradt, hát annál inkább. Mint Bereményi Géza Eldorádójában, melyben a Teleki téri piacos Berci idézi fel:

„Egyszer nagyapádat a katonák elkapták az utcán, és beállították egy hosszú-hosszú menetoszlopba, hogy elvigyék fogolynak a világ végére. Alig lökték be őt a sorba, rögtön megnézte, mi van nála. Csak egy fél doboz cigaretta volt a zsebében. Azt elővette, az oszlop szélére sodródott, és az egyik őr kezébe nyomta, aztán kiállt a többiek közül. Mikor a sarokról még visszanézett, látta, hogy egy másik embert löknek be őhelyette, nehogy létszámhiány legyen. Ebből az a tanulság, hogy mindig legyen nálad valami.”

És hasonló a helyzet Fejes Endre nagyszerű Rozsdatemetőjében is, melyben egyik cigarettáról gyújtanak a másikra: olyanra, amilyen épp jut. De ha jobb, hát büszkén mutogatják, amijük van. Mint az ÁTEX-üzletbe érkező ellenőr, aki a csinos pénztárosnak, Hajnalkának dicsekszik azzal, hogy birkózik, kriminológiát olvas, mellé pedig új, ezüst monogramos cigarettatárcáját mutogatja. A regény számító, törtető karakterének, Hires Istvánnak meg kistarcsai internálása után viszik az élelmiszer mellett a cigarettát. Hábetlerék befogadják a családba, szeretettel fogadják: a karácsonyfa alá neki is, mint minden férjnek, jut három zsebkendő és egy csomag cigaretta.

Jól és olcsón hencegni

Az amerikai cigarettán mint státusszimbólumon persze szívesen élcelődtek a korabeli humorlapok, így a Ludas Matyi is. Hogy a helyzetek, amelyeket bemutattak, mennyire voltak épp életszerűek, s mennyire propagandisztikusak maguk is? Más kérdés. Mint az 1964. augusztusi számban, melyben a történet elbeszélője rég látott, Amerikába szakadt barátjával fut össze a Duna-parton. Miért jöttél ilyen rövid időre, Elemér? – faggatja. Mire a másik rögtön kijavítja: Elmer. De mégis, miért jött, üdülni, üzletelni, rokoni látogatásra? Ő csak rázza a fejét, majd megadja a választ: hencegni. Hiszen szerinte „sehol a világon nem lehet olyan jól és olyan olcsón hencegni, mint Budapesten”. Majd maga elé is rak két doboz amerikai cigarettát. És meg is magyarázza:

„Nem mondom, pesti embernek is van büdös pácolt amerikai cigarettája, de legfeljebb egy dobozt rak ki az asztalra, vagy egyet sem, zsebből szívja, nehogy elkérjék az ismerősök. Két doboz már hencegés.”

A hencegés kapcsán jött elő az amerikai cigaretta egy két évvel későbbi számban is. A szerző, Stella Adorján itt azt latolgatta, miből futja Johnson elnöknek a vietnámi háborúra. Majd közli is, hogy ő tudja a választ, méghozzá egy eszpresszóból, ahol épp egy háromtagú társaság fogyasztotta a dupláját. „A társaság tagjai beszélgettek, illetve hencegtek. A pesti embernek, ha nincs mivel dicsekednie, akkor a barátai sikerével kérkedik” – tömör meglátás. Egy vastag szemüveges, kopasz férfiú rögtön az elején az Egyesült Államokba szakadt barátjával dicsekszik:

„Ismeritek, ugye, Bradicska Marci barátomat? A régi világban fejes volt, tőzsdeüzletekkel foglalkozott. Aztán, legnagyobb szomorúságára, bezárták a tőzsdét, és nem tudott elhelyezkedni. Végül kitanult egy szakmát: okleveles liftkezelő lett, ötvenhatban kiment New Yorkba, ott a régi szakmájában helyezkedett el a Wall Streeten. Nem tőzsdés lett, hanem liftes. Zseniális találmányának köszönheti az érvényesülését. Az utasaitól nem fogadott el borravalót, hanem cigarettát kért. Amerikai cigarettát. Amerikában nagyon kedvelik az amerikai cigarettát, Marci könnyen eladhatta a zsákmányt. Lassacskán összegyűjtött egy kis pénzt. Kibérelt egy liftet, aztán még egyet, nemsokára tucatszámra szedte össze a felvonókat. Ma már ő a legnagyobb gebines liftes a városban, 4500 felvonója működik, három műszakban több mint tízezer alkalmazottal. Mindegyik milliomos lett, 6 milliárdos. Havi kétmillió adót fizet, külön az ügyvédeknek havi hárommilliót, ők hamisítják az adóbevallást.”

Ki hitte volna, hogy a liftkezelésből és amerikai cigaretták terjesztéséből idáig lehet jutni? Na hiszen, ha egyszer Amerikában olyannyira kedvelik az amerikai cigarettát! A mesés Nyugaton semmi sem elképzelhetetlen. És hogy hogyan jön ebből össze a háborús pénz? Itt jutunk el végül megint az állítólagos nyugati jóléten való Kádár-kori élcelődésig:

„Kipattant a titok. Amerikában tehát minden magyar milliomos, és ha félmillió magyart veszünk alapul, és ha mindegyik csak havi kétmillió dollár adót fizet, már együtt van a háborús költség...”

Borítóképünk illusztráció. Csurka István 1964-ben (Fotó: Hunyady József / Fortepan / 106878 / az IMG2GO-val színezve)