Kevesen merészkednének ma odáig, hogy nyilvánosan tagadják a dohányzás káros hatásait. Szűk baráti körben azért még dohognak, bosszankodnak a túlzásokon, vagy játékosan legyintenek: „valamiben meg kell halni”. De hogy a cigaretta jótékony hatásait ecseteljék? Senki nem venné a bátorságot. Pontosabban: ma már nem venné senki.

A 16. században élő spanyol orvos-botanikus, Nicolás Bautista Monardes ezzel szemben még gond nélkül hirdette a füstölgés gyógyító hatásait. Sőt, egyenesen többtucatnyi egészségügyi hasznot sorolt fel, ezek között azt, hogy a dohányzás gyógyíthatja a rákot. Monardesre még saját kortársai is afféle csodabogárként tekintettek, de rajongói akadtak évszázadokkal később is. Az egyik legismertebb közülük Milen Ruszkov bolgár író, aki Nyakig a természetben című, nagy sikerű regényében idézte meg a doktor alakját. A kötet 2016-ban magyarul is megjelent, Krasztev Péter fordításában. A pikareszk mű leírása nem hagy kétséget afelől, hogy érdemes óvatosan közelítenünk Monardes alakjához:

„A történetet a portugál Guimarães meséli el, aki vagy zseni, vagy egyszerűen csak flúgos; főhőse a spanyol botanikus Monardes doktor, akiről az utolsó oldalig sem derül ki, hogy a humanista racionalitás géniusza vagy egy velejéig romlott sarlatán.”

Monardes nézeteinek persze bőséggel akadtak követői. Még néhány évszázaddal később is bevett elképzelés volt, hogy a dohányfüvek segíthetik nemcsak a gyógyulást, de kondíciónk megőrzését is. „Ez az értékes gyógynövény a beteg mellett az egészséges legáltalánosabb igénye is” – vélte Monárdes egyik híve, Juan de Cárdenas mexikói orvos.

Az említett Ruszkov-műből először még Kicsapva a természetbe címmel közölt részleteket a bolgár kultúra fontos folyóirata, a Haemus. A regénybeli elbeszélő arra vállalkozik a szövegben, hogy nagyjából harminchat példát soroljon fel a dohányzás gyógyító erejét bizonyítandó. Persze mi csak vázlatos ismertetésre vállalkozhatunk. Akadnak egészen jól magyarázhatók, ilyen például, hogy gyógyítja a szerelmi bánatot. De az első példa rögtön belevág a közepébe: füstölgéssel a halál ellen!

Persze azzal elmondása szerint Guimarães is tisztában van, hogy a halál nem betegség, ahogy nem is szerzett fogyatékosság. Viszont rögtön fel is lelkesít minden olvasót azzal, hogy tanúja volt: Monardes a halottaiból támasztott fel valakit a dohány segítségével. A regény révén szivarkaügyi ismereteinket is bővíthetjük:

„Monardes doktor elővett a belső zsebéből egy cigarellót, leharapta a végét, körbetekintett, és mivel nem talált erre alkalmasabb helyet, a padlóra köpte (egyszerű parasztház volt), majd nagy pöfékelve meggyújtotta. Itt most bizonyára tisztáznom kell, mi is pontosan a cigarello. Sokban hasonlít arra, amit délen szivarnak neveznek, északon cheroute-nak, de némileg vékonyabb és nyersebb, minek következtében lassabb égés közben pattog. A kikötőkben a tengerészek szoktak cigarellót szívni, mert gyengébb minőségűnek tartják a szivarnál, de mivel a benne lévő dohány kevésbé megmunkált, és nem annyira száraz, gyógyhatása sokkal erőteljesebb.”

Az orvos aztán megkérte az elbeszélőt, fújja be a párát a beteg szájába, mire az vonakodva (nem kap el valami fertőzést?!) végül meg is tette azt. De még hogy! „Néhányszor mélyen belélegeztem a cigarello gőzét, átforgattam a számban, mintha öblögetnék vele, és ha már az öblögetésnél tartottam, kértem a parasztoktól egy pohár pereirát, vagyis körtepálinkát, gargalizáltam vele egyet, majd megszívtam a cigarellót, és máris készen álltam az akcióra.” Ahogy a klasszikus jótanács mondja, otthon ezt ne próbálja utána senki – legalábbis ne akkor, ha a hidegrázástól sárgán kiterült embert próbálná feltámasztani.

A regényben kapunk még ezernyi mindent a dohányellenes I. Jakabtól a Carmennél feltöltött készletekig – tényleg érdemes elolvasni. „Mivel ekkoriban a Galénosz- és a Paracelsus-iskola hívei egy emberként kutattak az univerzális gyógyszer, a panacea után, a korabeli orvostudomány pedig jobban hitt az ezeréves humorálpatológiában, mint a boncolásban, Monardes műve Európa-szerte gyorsan népszerű lett: ha a dohány nem is volt jó mindenre, ért annyit, mint egy érvágás” – foglalta össze a Magyar Narancs 2017. novemberi kritikájában Zelei Dávid.

Ma már persze hiába is keresnénk cikkeket arról, miféle gyógyító hatásokat tulajdoníthatunk a cigarettának. Pikareszk regényt még találunk, komoly tudományos cikket már nemigen. A Pesti Hírlap 1913. július 16-ai számáig érdemes visszalapoznunk, ha a dohányzásról a fentiekhez hasonló információkat szeretnénk olvasni. A cikk ugyan a dohányt a „szép kulturálatlanság ajándékának” nevezi, mely Amerikából került át hozzánk, de azért ez még felemás dicséret a későbbiekhez képest. Szóba kerül itt is a nevezett sevillai orvos, Monardes, aki

„1565-ben gyógyszerként kezdte használni a különböző betegségek ellen, s más spanyol orvosok is mindig újabb és újabb csodálatos tulajdonságokat fedeztek föl benne, úgy hogy végül is a kólikától kezdve a golyváig meg az asztmáig, mindent azzal gyógyítottak. Lissabonban akkoriban Jean Nicot volt a francia követ, aki hazaküldött egy csomót a csodálatos fűből s nemsokára Franciaországban is hódolni kezdtek élvezetének és gyógykezelésre is használták. Leginkább úgy szippanthatták föl, amit különösen fejfájás ellen tartottak hathatós szernek”.

De kiderül az is, hogy XIV. Lajos udvarában egyenesen a „bonbons des tabac” hódított, amit jellemzően nők szippantgattak.

Törökországban ráadásul úgy gondolták, hogy a dohányzás az időseket fiatallá varázsolja. Németországban a harmincéves háború idején használták gyógyászati célokra, régi orvosi könyvek pedig ilyen csodákat zengtek a Pesti Hírlap szerint:

„Ez a fű tisztítja a szájüreget, meg a fejet, eloszlatja a fájdalmat és fáradtságot, csillapítja a fogfájást, megóvja az embert a pestistől, kiirtja a tetveket, gyógyítja az ótvart, vérmérgezést, régi fekélyeket és sebeket.”

Csodálkozunk-e hát, hogy az írás szerint Sir Walter Raleigh még kivégzése napján is, csaknem élete utolsó pillanatáig füstölt? Bár már nyilván nem azért, hogy őrizze egészségét, hanem puszta élvezetből. I. Frigyes porosz király felesége még a koronázási ünnepségen is burnótozott (igaz, csak titokban), Sobieski János pedig állítólag égő pipával a szájában nyert Bécsnél a törökök ellen, a pipát pedig ajándékul kínálta később a magisztrátusnak.

Akadtak azért már ekkor is heves ellenérzések, megkérdőjelezték többen mindazt a csodás hatást, amit a dohányfűnek tulajdonítottak. Az említett Pesti Hírlap-cikk kiemeli például I. Jakab angol királyt, aki a dohányzás ellen szerkesztett röpiratában egyenesen ilyeneket sorolt:

„Ha még van bennetek szégyenérzet, ó polgárok, akkor föl kell hagynotok ezzel a szentségtelen szokással, amely által isten haragját is kihívjátok magatok ellen. Bűn ez, amely elpusztítja egészségeteket, fölforgatja családi boldogságotokat és megvetésre méltóvá tesz benneteket. Szokás, amely kellemetlen az orrnak, butítja az agyat és tönkre teszi a nyelvet.”

Hasonló szövegek ma akár elférnének a cigarettásdobozokon feltüntetetett elrettentő üzenetek között is…

Nyitókép forrása: Jcomp / Freepik