Mikor lehetett a végtelen jólét szimbóluma az, hogy valakinek 480 forintos tajtékpipája van? Hát az, hogy dohányzacskóját kilencven forintért vette? Feltehetően a múlt század második felére gondolnánk, így meglepőbbnek tűnhet a válasz: a Jókai Mór szerkesztette élclap, A Nagy Tükör tréfált mindezzel 1856-ban. A Pénz elrepül! című írás vicces kedvű aláírása így szólt: „Nem írta ezt senki, mert ez igaz történet.” Hát jó.

Tukma uramat ismerhettük meg a szövegben, és az ő kávéházi kalandjait a „félvér milliomosok” között. Köztük olyan mértékű fogyasztással, amelyről olvasva is már a szívroham kerülgethet bennünket:

„Megivott huszonöt csésze kávét. – Ez nyilván igen uras dolog volt. Azonközben le nem vetette volna magáról a nyolczszázötven forintos köpönyegét, ha két kályhát fűtöttek volna is a háta mögött; – hadd lássák. Mikor pediglen a huszonötödik csésze kávét is lehörpentette, akkor kihúzta háromszázhuszonöt forintos dolmánya zsebéből négyszáznyolczvan forintos tajtékpipáját, s kibontá kilenczven forintos dohányzacskóját, hogy megtöltse pipáját abból a dohányból, aminek fontja huszonöt forint.”

Tukma uramat viszont azon nyomban megalázta egy mellette ülő zentai rác kereskedő. Azt felelte ugyanis, miközben aranyos csibukját szívta: az ő török dohányának fontja egyenesen tíz arany, ráadásul Macedóniában, ahol terem! Tukma urammal márpedig nem versenyezhet holmi kereskedő, ezért büszkén kihúzott mellényéből egy százforintos bankót, hosszúra hajtotta, majd a végét gyertyával meggyújtva azzal szívta el huszonöt forintos dohányát. A végén aztán nagy elégtétellel kérdezte:

„Hát a fidibus drága-e Macedóniában?”

Ha csak a szöveget olvassuk, idáig jutva persze már gyanakodnánk, hogy mégsem a Kádár-korszak jelentheti az elbeszélés idejét. A fidibuszt elvégre még a gyufa elterjedése előtt használták pipa vagy szivar meggyújtására, és összecsavart papírszeletet, esetleg faforgácsot jelentett. Az első hazai dörzsgyufagyár aztán 1834-ben nyílt, a robbanásmentes és zajtalan biztonsági gyufát pedig 1836-ban szabadalmaztatta Irinyi János. Az a gyakori állítás persze nem fedi az igazságot, hogy Irinyi találta volna fel magát a gyufát.

Azaz: a cündhölclit. Ahogy az sejthető, eredetileg német kifejezésről van szó, a Zündhölzchen gyújtófácskát jelentett. Sokakat meglephet, hogy a gyufa kifejezés valójában ennek rövidített alakjaként jött létre.

Különös helyen is rálelhetünk az Irinyi-sztori olvasmányos kifejtésére: a budafoki Polgári Leányiskola 1909-es iskolai értesítőjében. Pósch János írt egyebek mellett a Budafoki Unió gyufagyárról, ahová nem a lány-, hanem a fiúiskola harmadikosai-negyedikesei látogattak el. Névrokonom, Lakner Adolf gyárigazgató fogadta őket, a helyszíni előadást pedig az említett Pósch tanár úr tartotta meg. Lakner volt egyébként az, aki 1914-ben megalapította a magyarországi gyufagyártás 75 százalékát egybefogó Gyufaárusító Rt.-t.

De térjünk vissza Pósch tanár úr előadásához, abban ugyanis szórakoztatóan szubjektív leírását találjuk Irinyinek is:

„A ma már mindenütt használatos foszforosgyufát magyar ember, Irinyi János találta fel 1835-36-ban. Irinyi debreceni születésű ifjú ebben az időben a bécsi politechnikumon járt, ahol Meissner tanárnak legkedvesebb tanítványa volt. Meissner tanár egyszer ólomhiperoxidot és kénvirágot dörzsölt össze üvegmozsárban, s előre figyelmeztette hallgatóit, hogy a keverék meg fog gyulladni. De a kísérlet nem sikerült, és ekkor Irinyinek (saját szavai szerint) az jutott eszébe, hogy sikerült volna, ha kén helyett a gyúlékonyabb foszfort vette volna a tanár. Irinyi ezt otthon meg is próbálta. Mikor neki a kísérlet sikerült, a gyúlékony keveréket, hogy ragadjon, arab mézgával összekeverte és gyufaszálra kente, majd megszárította, így készültek az ő »cündhölcli-ei«. Irinyi maga semmi hasznát se vette találmányának. Különös ember, nyakas debreceni ifjú volt, aki nem szerette, ha valaki csak beszélt is előtte találmányáról.”

És hogy korábban hogyan gyújtottak pipára a fidibusz segítségével? A Hét magyarázta el a dolgot 1975-ben. A foszfor öngyulladására épülő gyújtószerkezetek a 18. század végén bukkantak fel Franciaországban. Papírszeleteket itattak át foszforral, majd szárítottak meg, így azok levegővel érintkezve önmaguktól meggyulladtak. A spontán öngyulladást persze igyekeztek elkerülni, ezért a papírcsíkokat légmentesen egy ampullába forrasztották, azt pedig használat előtt széttörték. A kis üveget a dohányozni vágyók mindig maguknál tartották, szükség esetén pedig elővették, levágták a nyakát, és már lehetett is használni. Előfordultak persze balesetek, főleg munka közben, ugyanis az üvegcse könnyen széttörhetett a zsebben.

„Ennél az alkalmatosságnál az úgynevezett mártógyufa sem volt sokkal biztonságosabb. Ennek elve Scheele, német vegyész megfigyelésén alapult, mely szerint a káliumkloráttal összekevert cukor tömény kénsav (vitriol) hatására meggyullad. A fapálcikát – végére valamilyen éghető anyag és káliumklorát keverékét vitték fel – belemártották a kénsavba, majd gyorsan kihúzták, hogy meggyulladjon”

– magyarázta A Hét 1975. december 16-ai számában Lacza Tihamér. Mindez a művelet gyakran azzal járt, hogy mártogatás közben a kénsav heves reakcióba lépett a gyufafejjel, és szerteszét fröcskölte a veszélyes anyagot. A kénsav elhagyását később aztán a dörzsgyufa feltalálása tette lehetővé. Kénre persze ekkor is szükség volt, azzal itatták át a fapálcikát, majd bekenték – más lehetőségek mellett – káliumklorát és antimon-szulfid keverékével.

Irinyi ezek után a zaj nélkül lobbanó, robbanásmentes gyufát alkotta meg. Ő maga egyébként nem cündhölcli, hanem „vilany gyúszer” néven hivatkozott a találmányra. Már amikor beszélt róla, mert valóban nem szívesen tette: „ha én a kémia teóriájának nem tudnám egyéb hasznát venni e haszontalanságnál, még ma kitekerném a nyakamat.” Hozzátette azt is, mindig unta, ha említette valaki a később gyújtó néven is emlegetett gyufát.

A vegyész a robbanásmentesség érdekében ólom-szuperoxidot vetett be, míg a kén helyett fehérfoszfort – ez utóbbinak volt a régi neve vilany, tehát nem a villany elírása szerepelt a fenti kifejezésben. A zajtalanság nyomán „terjedt el az a szólás, hogy az Irinyi-féle gyufa »kénytelen« meggyulladni. A foszfor alkalmazásával érte el azt, hogy a gyufát nem kellett üvegpapíros között húzni vagy vitriolba mártogatni, hanem bárhol igen könnyen meggyulladt, mert a foszfor nagyon kis melegtől azonnal ég” – foglalta össze A Hét.

Jókai aztán a macedónos-fidibuszos poént újra elsütötte A Nagy Tükör utódjában, Az Üstökösben – közel két évtizeddel később. A humoros lap 1873. június 21-ei számában olvashattuk A tízforintos fidibusz című szösszenetet, melyben már a debreceni hentes dicsekedett a kőbányai kávéházban. A fordulat is hasonló volt, csak épp itt egy görög licitált rá a nagyszájú alakra.

„– Hát aztán van-e ilyen dohány Macedóniában, atyafiak? – kérdi kérkedő hangon. Hat forint volt ennek fontja, úgy bizony! A görögök egyike megszólalt.
– Van bizony Macedóniában olyan is, melynek fontjáért tizenkét forintot is örömest megadunk.
– Hüm, hüm! – csóválta fejét a hentes, majd jelentős pillantással mérve végig a társaságot, benyúlt a tárczájába, összesodort egy 10 forintos bankót, s a szeszlángon meggyújtva, még hetykébben kérdé:
– Hát ilyen fidibusz van-e Macedóniában?
Hanem már erre nem tudtak mit felelni a girig atyafiak, le voltak téve.”

Ilyen idők voltak ezek: telefon helyett a görög atyafiakat „tették le”, mindehhez pedig két évtized elteltével százforintos helyett már elég volt meggyújtani egy tízest. Lám: ha a kevély dohányosok nem is változtak, Jókai azért csak szerényebb lett a korral!

Nyitókép: Jókai Mór szobra a révkomáromi Duna Menti Múzeum (Kultúrpalota) előtt, 1939-ben (Fotó: Klenner Aladár / Fortepan / az AI.Nero.com-mal színezve)