-bár a hamutartók kezdetleges formái már jóval a XIX. század előtt megjelentek, mégis ez volt az az időszak, amikor jelentős lendületet vett az elterjedésük, és az esetükben is egyre fontosabbá vált a dizájn és az esztétika?

Az 1900-as évek elején, amikor a nők körében is egyre népszerűbbé vált a dohányzás, a hamutartó-készítés lassacskán a képzőművészet egyik megkülönböztetett ágává nőtte ki magát. A hölgyek jó része ódzkodott a kellék tradicionális formáinak használatától, ezek ugyanis alkalmatlanok voltak nőiességük kellő visszatükrözésére a korábban kizárólag férfiúinak tartott tevékenységben.

Ekkor köszöntött be a részletesen kimunkált és gyakran cifrán feldíszített hamutartók korszaka.

Ezek a műtárgyak gyakran vibráló színezésű tájakon vándorló hajadonok idillikus képét jelenítették meg. Néhány közülük fölötte pazar kivitelezésű, fodros szoknyás asszonyok vagy játszadozó állatok öntöttvas modelljeit ábrázolták, és a virágkompozíciókba öltöző alkalmi porcelán és kerámia változatok is hamarosan felbukkantak a piacon.

Az idő előrehaladtával, amikor a szivarozó és cigarettázó nők ideája egyre kevésbé számított a normáktól való devianciának, a hamutartók előállításakor a célszerűség fokozatosan fölé kerekedett a dizájnnak.

A művészi kialakítás azért természetesen soha sem tűnt el teljesen e használati tárgyak gyártásánál. A késő negyvenes és korai 70-es évek közötti korszakban az egyes formatervezők például különös előszeretettel tekintettek önkifejezési eszközként a hamutartókra. Míg Marianne Brandtnál a szigorúan, Masahiro Morinál pedig a kevésbé kihangsúlyozottan geometrikus formavilágon volt a hangsúly, Maurice Ascalonnál és Walter Bossénél inkább a (jellemzően állatokat ábrázoló) tematika került előtérbe.

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy „a művészet némileg könnyedebb változataként” a bárokban és a lounge-okban a pin-up lányok illusztrációi is sokáig elidegeníthetetlenek maradtak a „pernye” befogadására kialakított objektumoktól.