Hatványozottan igaz ez olyan jelenségekre, mint az erőszak, a pornográfia és igen: a dohányzás. Jellemzően egymással szemben kijátszott pofozóbábuk is ezek. Aki úgy érzi, hogy túlzott prüdéria uralkodik a közösségi médiában vagy a filmgyártásban, előszeretettel hívja fel erre a figyelmet: férfi nemi szervet megmutatni maga a sátánizmus, de pépesre vert arcot premier plánban figyelhetünk minden második B-horrorban. Hasonló a helyzet a dohányzással, oda-vissza. A macsóizmus csúcsa volt az egykori francia új hullámos filmekben a cigi a szájban? Most már kizárólag azt mutassuk, hogyan haldoklik a tüdőrákos beteg!

A dohányzás mint a lázadás eszköze

Az elvárást, ha önironikusan, ügyes filmes megoldásokkal, de tökéletesen teljesítette a 2005-ös Köszönjük, hogy rágyújtott. Elénk tárva egyben azt a kötelezően érzendő bűntudatot, amellyel a dohányzás korábbi prókátorainak rendelkezniük kell. Hiszen az ördög ügyvédjeként arra bírtak rá embereket, hogy halálos veszedelemnek tegyék ki magukat! Már csak azon sajnálkoznak ezt követően sokan, hogy nincs hasonló bánásmódban részük azoknak, akik sörreklámokban pózolnak, illetve nem átallanak fehérnemű-hirdetésekben közszemlére tenni ilyen-olyan testüket.

Hasonló gondolatokat fogalmazott meg George Gerbner (Gerbner György) médiakutató is a Filmvilág 2000/12. számában. Mentségére (vagy ellene?) legyen mondva: ő az egyben, akit úgy ismerünk, mint aki megszámolta a televíziós gyilkosságokat. Szigorú erkölcsrendészként természetesen nem válogatott a veszedelmek közül:

„A tévéműsorokban folyton isznak, de az alkoholfogyasztás következményeit természetesen ritkán mutatják. Egy különleges tanulmányban az alkohol és a dohány médiában való jelenlétét vizsgálva azt találtuk, hogy csúcsidőben óránként 2,1 alkalommal isznak alkoholt. […] Dohányzás, szerencsére, egyre kevesebbszer fordul elő a tévében, egyetlen szomorú kivétellel: a fiatal nők többet dohányoznak a képernyőn, mint eddig bármikor. Ezek a nők veszik az üzenetet, amit a televízió közvetít nekik: a dohányzás függetlenségük, lázadásuk kimutatásának eszköze. Az a tény, hogy a tüdőrák rémisztő ütemben növekszik a fiatal nők körében, nem véletlen.”

Érdekes összevetni, mennyi egyezést mutat a világ egyik legismertebb, ekkor egyébként már 80 fölött járó médiakutatójának ezredfordulós nyilatkozata, illetve az a mód, ahogy száz évvel ezelőtt fogalmaztak a nőkről a lapokban. Televízió még nem volt, de az éltesebb urak már akkor figyelmeztettek, hogy a korszellem a nőket a függetlenség és lázadás üzeneteivel nyeri meg. Ez veszélyes!

„Miért mérgezik magukat hőseink nikotinnal?”

Visszavetítve is megjelent aztán mindez, és persze nemcsak a nők, de a másik veszélyeztetettnek tekintett csoport: a kamaszok esetében. Kelecsényi László elemezte a folyóirat 2016/10. számában Herskó János klasszikusát, a Párbeszédet, melyről azt állította, a filmtörténelemből ebben dohányoznak a legtöbbet. Konkrétan a több mint kétórás játékidőn belül hetvenháromszor bukkan fel, szerinte sokszor a színész helyetti játékkal, a cigaretta. (Hát ezt is megszámolta valaki!) Kelecsényi viszont, ahogy az más írásaiban is megjelent, inkább finoman ironikus, kritikus volt azzal szemben, amerre a korszellem haladt. Azt pedig, hogy napjainkban már mindezt nem lehetne így leforgatni, úgy kommentálta: ha lenne az a „bátor csatorna”, amely megtenné, hát bizonyosan rögtön 18-as karikát kellene kitenni. Felhívta egyben arra a figyelmet, hogy az időközben Svédországba emigráló szerző is láncdohányos maradt idős koráig – nyolcvanöt évet élt.

Kelecsényi figyelmeztetett arra is, hogy másféle mérgek talán károsabb hatással bírtak ránk és közösségeinkre:

„Miért mérgezik magukat hőseink a nikotinnal? Ma könnyű poén azt írni, az a társadalmi berendezkedés, melyben élniük adatott, ugyancsak mérgező volt. Ismerünk dohányosokat, akik életük végéig néha nyolcvan évig szívtak, kutya bajuk se lett. Ismerünk sokakat, akik a kommunizmus mártírjai lettek, dohányzás nélkül is. Dramaturgiai sablon? Színészi pótcselekvés? Lehet pontozni, versenyeztetni, ki gyújt rá hitelesebben, elegánsabban vagy melósabban. Még csók közben is ég a dohányrúd Sinkovits kezében, mikor Semjén Anitára hajol. A vicces az, hogy egyetlen alkalommal sem érezzük erőltetettnek a dohányzást. Szigorú antinikotinistákat, meglehet, felháborítja a sok-sok cigizés, de a film hitele nem csorbul tőle. Szívtunk mérgeket eleget, az elmúlt hatvan, ötven, negyven év során – hogy közeli évtizedeink mérgeiről most ne szóljunk – és a dohányfüst nem jön át a vásznon, de még a lapképernyőn sem.”

„Felmegy a cigaretta ára. Felháborító”

Másfelől közelített, de ugyancsak kritikus volt a változó tendenciával szemben Oter Joszeliani grúz–francia filmrendező. Szintén a Filmvilágban kérdezték őt, a 2002/5. számban beszélt Hétfő reggel című új filmjéről, melyet egy valódi vegyi gyárban forgatott le. Az Ádám Péternek adott interjúban pedig kifakadt az ellen, hogy ne lehetne bemutatni a konkrét valóságot:

„Itt van például a dohányzás. Engem mindig kihoz a sodromból, ha látom, hogy tilos. A dohányt az európaiak hozták be Amerikából Európába. Aztán egész iparág épült a dohányzásra, Európában és Amerikában rengeteg pénzt kerestek rajta. Mindenki úgy füstölt, mint a gyárkémény. Erre megtiltják a dohányzást, és felmegy a cigaretta ára. Felháborító. Miközben a gyárak változatlanul ontják a cigarettát, és közben egyre több helyen tilos rágyújtani. A filmben is ilyesmi történik. Bár valóságos helyszínen forgattunk, egy kicsit átalakítottuk a vegyigyárat, különféle színű gázokkal, ijesztő hanghatásokkal egészítettük ki.”

A közösségi médiában pedig folyamatában követhetjük, amit a filmekben is. Néhány év múlva talán már azon sem fogunk meglepődni, ha a Facebook visszamenőlegesen elkezdi törölni, illetve büntetéssel sújtani a dohányzást ábrázoló képeket. Füstölöghetünk majd azon is.

Nyitókép: Sinkovits Imre színművész dohányzik 1966-ban (Fotó: Hunyady József / Fortepan / az IMG2GO-val színezve)