Ha pedig a szóban forgó írás idejét a távoli múltra tesszük, akkor sem tévedünk: a Vasárnapi Újság 1885. március 8-ai számában jelent meg a cikk. Könyves Tóth Kálmánt sajnos elfeledte az utókor, pedig univerzális figurának bizonyult: a lelkészség mellett jegyzett verseket vagy épp családtörténetet, 1887 után pedig majdhogynem az összes fővárosi lapban közölt cikkeket. Ám elsősorban a Vasárnapi Újság munkatársa volt.

Letűnt idők cikkeinek olvasgatásánál már csak az a jobb, amikor ezek az írások a régi szép időkre hivatkoznak, és azokhoz képest siratják a lezüllött jelent – esetünkben tehát 1885-öt. Könyves Tóth is így indít: alig harminc évvel korábban még nemigen lehetett földmíves vagy iparos vidéki embert szivarral látni. Még ha fizettek volna, akkor sem vesznek ilyet a szájukba! Na nem ám azért, mert derogál nekik a füstölgés, csupán beérik egyszerűbbel: cseréppipával, esetleg gazdagabb ember a tajt(ék)pipával. (A cseréppipákról szólván: megdöbbentett, amikor nemrég a sümegi várban láttam kiállítva hasonlókat a 16–17. századból, hogy mennyire aprócskák voltak. A mai pipáknál jobban hasonlítottak valamiféle szexuális segédeszközhöz, közben elfértek nagyjából a tenyérben.)

Na de vissza Könyves Tóth cikkéhez. A szerző tudósít arról, hogy a 19. század végére megváltozott minden, már hordár, napszámos és iparostanuló is jogot formál a szivarozásra. Messze voltunk még a kommunizmus diadalmenetétől (vagy legalábbis a rendszerekétől, amelyek kommunistának mondták magukat), de a református lelkész a szivarozás terjedésében már a társadalmi osztályok közti falak ledöntését látta. Beköszöntött a „szép új világ”, szivarozik boldog-boldogtalan, közben ismeretlen nevű családok gyerekeiből egyenesen országgyűlési képviselők lesznek. Meddig fajulhatnak még a dolgok?

„Ma már az ur és inasa is egyaránt s teljes egyenjoggal szivarozhatnak s az inas szájából nem üthetik ki a szivart, mintha az őt meg nem illetné. A különbség legfeljebb csak az, hogy az úr finom regáliát füstöl, míg a szegény ficzkó két krajczáros rövid szivarral uralkodik”

– állapítja meg a szerző. Amikor idáig jutunk, még mindig nem lehetünk biztosak abban, hogy elítéli-e az egészet vagy ellenkezőleg, üdvözli az egyenlőség eszméjének kiteljesedését. Nemzetközi kitekintést is tart: Spanyolországban már a szivarkát szívja legnemesebb grand és öszvérhajcsár, a németeknél a császár és a foltozóvarga is a szivart választja, míg keleten a csibuk a népszerű.

Úgy tűnik, ha másban nem is, hát a dohányzási szokásokat illetően a szerző szerint beköszöntött a globális egyenlőség. De még mennyire! Rögtön kiderül, nem fél viccre fordítani ő sem a dolgot: „Ki tudná megmondani, hogy egy idejében kínált pipadohány vagy szivar mily sok villongást fojtott el csirájában, hány barátságot kötött meg egy pár kicserélt szivar vagy csak a kölcsönzött tűz is. Az a »kérek egy kis tüzet!« egymáshoz közelebb hozza a legtávolabb eső egyéneket is. Csak parányiság ez, de azért mégsem kicsinyelhető. Ne feledjük el soha, hogy maga az emberi élet is parányiságok lánczolatából áll s nem lehet könnyelműen vennünk azt, mi embertársunknak, habár rövid időre is némi gyönyört szerez s gondját oszlatni segíti.” Itt a mai olvasó egészen azt érezheti, nem is volt az egész olyan rég, mint hinnénk. A „van egy kis tüze?” mondat például a jelek szerint százötven éve is ugyanúgy a hétköznapok része volt, mint manapság.

Sőt, nem sokra rá kiderül az is, hogy a dohányosok számára elkülönített vasúti kocsik is a 19. század végi kor követelményei. 

„A dohányellenesek folyvást harczolnak a dohány ellen, megtámadván azt most az egészségtantól, majd az erkölcstantól kölcsönzött fegyverekkel”

– halljuk a lelkész-írótól, és hirtelen mintha nem is telt volna el közben másfél évszázad, benne sok évtizednyi, a mostaninál jóval lazább szabályozással. Ma már, amikor a britek egyenesen korosztályos alapon akarják betiltani és kivezetni a dohányzást, a régmúlt tűnik fel a szabadság korszakaként. Amikor még kocsmákban és klubokban, sőt, színháztermekben is dohányoztak, a filmekben pedig olyan természetes volt a szabad füstölgés, mint ma... hol is? Nos, mint ma sehol. Maximum munkahelyek és késdobálók ajtaja előtt toporogva. Könyves Tóth viszont megnyugtat bennünket: a tiltás és elkülönítés már annak idején is kedvelt módszer volt.

Itt tér rá az erkölcsi szempontokra, amelyek cikkünk szempontjából érdekesebbek lehetnek. Legalábbis addig, amíg jobban bele nem gondolunk: valóban, a dohányzás esetében felvetődhet az önzés vádja, a másik kényelmének-ellenszenvének mellőzése. Az már érdekesebb, hogy Könyves Tóth az egészet annyira veszélyesnek érzi, mint ami „a nemzedék erkölcsi érzékét s modorát lassan-lassan, ha ki nem irtja is végképen, de kétségtelenül megdurvítja”. Ennyire messzire azért talán nem kell merészkednünk még napjainkban sem. Az már érdekesebb elképzelés, hogy a dohányzás hozzájárulna az ivási szenvedély erősödéséhez, de ezt még az 1885-ös cikkíró is alaptalannak ítéli. Méghozzá nagyon is gyakorlatias szempontok szerint: ismert megrögzött alkoholfüggőket, akik nem dohányoztak és viszont. „Legfelebb csakis annyit jegyezhetünk meg, hogy aki természeténél fogva bizonyos tekintetben mértéktelen, az lesz az nemcsak a dohányzásban, de az ivásban is” – ez viszont már annál pontosabbnak tűnik. Könyves Tóth szóba hozza még a tisztátalanság vádját is, és hogy a füst beférkőzik nemcsak a szobába és bútorokba, de magába a ruhába is.

A szerző megemlít egy lelkészt, aki a dohányzást egyenesen a házasságtörés mellé helyezte, és úgy vélte, „nem az fertőzteti meg az embert, a mi a szájon bemegy, hanem az, ami a szájon kijön”. Mindennek ellenére a pálinkázást mégis jobban el tudta fogadni, mint a dohányzást. Akadtak, akik súlyosabb büntetéseket helyeztek kilátásba: Debrecen városa 1574-ben 15 napi elzárásra ítélte a dohányzáson rajtakapottat. Száz évvel később már elég volt tizenkét forintnyi büntetést fizetni. Mária Terézia ehhez képest komoly adót vetett ki a dohányosokra, és ha az erről szóló igazolványt nem tudták felmutatni, „hadnagyok szedték be a busás bírságokat s az ifjú legények ráadásul 25 kemény pálczát kaptak”. Oroszország persze ennél is tovább ment, és megesett, hogy a rajtakapott dohányosnak az orrát vágták le. (Hogy miért épp azt? Talán annak örömét vették volna tőlük el, hogy tovább élvezhessék a dohány illatát.)

A dohányzás etikáját illetően viszont pozitívumokat is említ a szerző. Idézi például Huxley-t (feltehetőleg Thomas Henry Huxley biológusról van szó, Aldous, a híres író nagyapjáról). Ő úgy látta, a mérsékelt dohányzás épphogy a megelégedettség érzetét erősíti bennünk, így elcsöndesíti, nyugtatja a kedélyt. Ha pedig fentebb az önzés került szóba, hát ezt is számításba kell venni: mivel teszünk jót környezetünknek? Ha békésen, elégedetten létezünk mások mellett, hát azzal is bizonyosan. Huxley ráadásul szóba hozta, hogy sokszor épp a dohány segít elsimítani a konfliktust: a békepipa intézményéről mindenki hallott már. A biológus végül nagyon józanon hozzátette: beismeri, a túlzásba vitt dohányzás káros, viszont bárminek a túlzásba vitele annak mondható.

Nyitóképünk illusztráció (Fotó: GGAABBOO / Fortepan / az IMG2GO-val színezve)