Hogyan indult a vízipipa hódító útjára? A történet Nyugat- Indiában, a pakisztáni határ mellett kezdődött körülbelül egy évezreddel ezelőtt, bár eleinte nem dohányt szívtak belőle, és a megjelenése is teljesen más volt. Egyes források szerint a vízipipát egy indiai orvos találta fel, amelyet Akbar császárnak mutattak be. Az indiaiak a korai idők óta termesztettek kendert, magját gyógyszerként használták, majd felfedezték a levelek erős bódító hatását – ennek fogyasztására kerestek eszközt, és így született meg a vízipipa elődje, a nargile, ami kókuszt jelent. Nem véletlenül, hiszen eleinte kókuszdiót használtak erre a célra: a gyümölcs húsát kivájták, majd a héjába lyukat fúrtak, abba pedig egy szalmaszálat helyeztek. Ebből leginkább hasist és ópiumot szívtak. India nyugati részéről terjedt el a nargile a Perzsa Királyságban, melynek részét képezte Pakisztán, Afganisztán, Közép-Ázsia és Észak-Afrika arab részei. A perzsák tovább tökéletesítették az eszközt: kókusz helyett porcelánflaskát használtak, a szalmaszálat pedig rugalmas csővel helyettesítették, illetve később egy kis bronztálcával is ellátták az akkori vízipipát, amelyen a dohányt tartották. A muszlim vallás ugyanis nem engedélyezte a tudatmódosító szerek fogyasztását, ezért a korábban használt kábító hatású növényeket idővel lecserélték egy általuk kikísérletezett dohányfajtára, amelyet ma is szívunk a vízipipából: a tömbekire.

Török mozaikok

A tömbeki elterjedésével a vízipipázás is egyre népszerűbb lett, sőt az Oszmán Birodalomban a vízipipa-készítés egyfajta művészeti ággá nőtte ki magát, és pipapiacokon árulták a legkülönbözőbb darabokat. Törökországba körülbelül 500 éve érkezett a vízipipa, és egyre inkább elterjedt előkelő körökben is – éppen ezért a kinézete megváltozott: kevesebb fát használtak, több fémet és üveget, gyönyörű festéssel és mozaikokkal díszítették, hogy minél elegánsabbá tegyék, és a mérete is sokkal nagyobb lett. Ezek hasonlítanak legjobban a ma ismert vízipipákra. A törököknél és az araboknál ma már a hagyományok megkérdőjelezhetetlen részét képezi ez az időtöltés, melyet pihentető és társas tevékenységnek tartanak a cigarettával ellentétben, melyről azt mondják, hogy az az ideges, rohanó, versenyző embereké, azonban a „nargile” szívása közben van idő gondolkodni.

Ezt szívjuk ma

Ma már nakhla dohányt szívunk a vízipipából, mely a közönséges és a tömbeki dohány keveréke. Ezt legtöbbször cukros, mézes, glicerines vagy aromás melaszban áztatják, aszalt gyümölccsel dúsítják. Az 1960-as évektől az Amerikai Egyesült Államokban, Európában és Ausztráliában is elterjedt a dohányzásnak ez a fajtája, bár eleinte sokan rosszallóan nézték ezt, mert még mindig a drogfogyasztással hozták kapcsolatba. Azonban idővel ezt is elfogadták a dohányfogyasztás egyik válfajának, a legtöbb országban pedig ma már számtalan vízipipabár nyílt, ahol főként fiatalok élvezik a gyümölcsízű – sőt, sokszor koktélok fantázianeveivel ellátott – füstölnivalót.