Rejtő életműve kapcsán máig előkerül a vita, mennyire tekinthetjük szépírónak, és hogy hol a helye a magyar irodalmi kánonban. A kérdést nem fogjuk itt sem egyszer és mindenkorra lezárni, az viszont bizonyosan kijelenthető: nagyon is érdemes olvasni őt, sokat hozzátett irodalmunkhoz, és a korszakot is jobban megérthetjük belőle. De a Rejtő-rajongás egy sor szerző esetében fontos kapcsolódási pontokat, motívumokat tár fel. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémiával még név szerint is megidéződik egy Rejtő-klasszikus, amely így a kulturális közbeszéd mindennapos része. Na de mi a helyzet az emlegetett dohányzással?

A Csontbrigád hősei, Fécamp és Ligert látnak meg a fiókban egy ezüstszelencét, amelyet egyikük nénje hordott. Tiguer érdeklődik is arról, dohányzott-e az asszonyság, mire azt a választ kapja: jegykezelő volt a sárfürdőnél. Na de, vetődik fel, az még nem zárja ki a dohányzás szenvedélyét! Hiszen minek lett volna doboza, ha nem szív? Erre következik az épületes válasz: „Volt neki tengeri gyöngykagylója is, azért mégsem hinném, hogy búvár lett volna valaha.”

Ha ez nem lenne elég, további érdekes asszociációkat találunk még a cigaretta kapcsán. Egyik alkalommal például Sirone kapitány bíbelődik a sodrással, de nem megy jól neki, a pálinka kezdi elbódítani. Végül undorral hajítja el a selyempapírt, „mert ujjai között, mintha megelevenedne a dohány, barna százlábúak futnak végig”. Máskor a felparázsló cigaretta lassú ívben ereszkedik le, akár csak valami „tűzszínű, fáradt bogár”. Tökéletesen illeszkedve a kapitányi álmossághoz:

„a hamuba bágyadó cigarettaparázs alvadt vércseppnyi, rőt foltként borongott a sötétben”.

A dohány szertehullása, a gépies sodrás, erőtlen tűzre kapás egyébként is visszatérő életképe a kötetnek. Szívni kell, mást úgysem lehet tenni. Az emlegetett kapitányra különösen jellemző ez:

„Most már több pohárral is ivott, és halkan dúdolt. Zubbonyát beszemetelte hamuval és dohányszálakkal. Megnyálazta a papír szélét, rágyújtott, és szippantott belőle, hogy a pernyeszálak és a cigaretta megszenesedő szegélye széthullott a felfénylő parázs körül. Töltött, kiitta, és fanyar arccal dobta el a cigarettát.”

Másrészt Rejtőnél nem csupán magányos cselekvés, menekülőút ez, visszatérő témát szolgáltat a szereplők számára. Egymást okítják, nevelgetik, hogyan is kell ezt csinálni, hogy jó legyen. Amikor például a káplár a pipáját tömi, rögvest meg is kapja Ligerttől: ha doboza lenne, úgy biztosan nem törne a cigaretta. Kénytelen elismerni a káplár is, úgy valóban tartása lenne neki. Hordta máskülönben a dohányt már papírban is, de úgy sem volt jó. Hogy miért? Egyrészt azért, mert belement a zsebből a piszok. Komoran pöfékelnek tovább, majd folytatódik köztük a zseniális párbeszéd:

„– És másrészt? – kérdezte Ligert.
– Mi történt?
– Ha egyrészt rossz volt, akkor van másrészt is.
– Nincs... – A káplár megrázta a fejét. – Csak egyrészt volt rossz.”

Majd hallgatnak tovább, száll a pipa maró füstje, miközben még az íróasztalon is tikkadtan tántorog keresztül egy százlábú. Végül a káplár zacskóba sepri össze a maradék dohányt, hogy Ligert lecsapjon: a piszok így is belemegy! Mit van mit tenni, a káplár bólogat: „egyrészt így is belemegy”. Majd a végére kapunk még egy fantasztikus distinkciót is asztali és zsebpiszok között:

„– Hát, ha egyrészt belemegy – fejtegeti Ligert –, akkor egyrészt rossz.
– De ez nem zsebbül megy bele. Asztali piszok nem érzik, mikor ég.
– Csak zsebi piszok – bólogat megértően.
– Csak hát. Meg emberi haj. Az is rossz szagú, ha ég.
– És állati.
– Az is. De az állati, az egyrészt szőr.”

Ligert és Fécamp párbeszédében találunk még hasonló gyöngyszemeket:

„– Cigarettát, azt szívhat – mondta a káplár jóindulattal.
Fécamp elővett egy cigarettát.
– Miért nem hordja dobozban? – kérdezte Ligert.
– Itt nincs doboz – felelte sötéten. – Itt nincs semmi! Csak kövek.
– Az igaz – szólt a káplár, és köpött a pipája mellől. – Itt követ törnek, és nem dobozokat. Azért nincsenek dobozok.”

És mifélék a cigaretták, amikor épp nem a kosszal kell foglalkozni? Akad például Lucky Strike. Akad olyan, amit Párizsban vettek, a Boulevard St. Honorén, netán a Claridge halljában. Akad sodort és pödört cigaretta, ahogy puhított is, a három ujj közt görgetett. Vastag havannai szivar, amely füstöl, mint a gyárkémény.

De hát nem lesz baj mindebből? Hogyan lehet így élni, mi vár az emberre? Ez járhat Colette fejében is, amikor kétségbeesetten kifakad a kapitányra, hogy mer pálinkát inni és cigarettázni. Miközben megígérte, hogy rendesen fog élni! A kapitány válasza lakonikus: azt meg is tartaná ugyan, rendesen meghalni viszont annál rosszabb. Miért kívánnak hát tőle ilyesmit? Végül persze el is éri, aminek jönnie kell, Edgar Allan Poe hollójától hallja a vészjósló feleletet: soha már.

„A delirium tremens sötét madara szálldossa körül. És Minkiew ezt régen tudja. Milyen is az a börtönszerű dühöngés, ami várja? Ami jön... Itt káprázik már a szeménél. Itt huhogja a fülébe: Nevermore... Ez a holló!…
– Azt játszd a Bohémek-ből, amikor Mimi meghal.
– Igenis.
Azt játszotta. És a kapitány egy cigarettát sodort. Már nem törődött az ujjai között életre kelt dohányszálakkal. Tudja jól: vízió!
Szép dal... Lehunyta a szemét. Hallgatta a hegedűt.”

A regény pedig tökéletes abban is, hogy a dohányzási szokásokkal is jellemezzen, beazonosíthatóvá tegyen embereket. A fentiekhez kapcsolódó párbeszédet idézhetünk ezúttal is, Tiguertől és Ligerttől. Előbbi kérdez rá a tarisznyára, amely eltűnt az őrségről, mire a másik mondja, nem tudja, miféle lehet, de biztos pénzestáska. Esetleg élelmiszeres. Milyet lophattak el a kantinból? Ligert szerint az élelmiszer kétséges, amennyiben a kantinos táskájáról van szó, mert akkor főként sonka és szivar lehet benne. Szórakoztató párbeszédet kapunk ezúttal is:

„– A sonka is élelmiszer – szólt Ligert figyelmeztetően.
– De a szivar nem.
– Az nem…”

Máskor pedig épp azt nem értjük, egy jellegzetes dohánykellék hogyan került az adott személyhez. Na igen: beazonosíthatóvá tesz, máskor meg csodálkozásra késztet, hiszen a sztereotípiák nem minden esetben ülnek. A kivételek – amelyek erősítik a szabályt. Hasonló lesz a helyzet Ligert nagynénjének örökségével: a hagyatékban találunk egy apró, belga hatlövetű pisztolyt és egy ezüst cigarettaszelencét. De miért is nem illettek ezek hozzá? Azt találjuk:

„Ez a belga hatlövetű, továbbá a szelence, a nagynéni hagyatékának két kimagasló értéke, ott nyugodott Ligert íróasztalfiókjában egészen elöl, és egy kiszáradt bélyegzőpárnával tartott fenn méltóságán aluli érintkezést. Hogy került e két markáns jellegű tárgy egy idős hölgy birtokába, aki a fin de siècle báli csipkés világában élte rejtélyes fiatalsága éveit? Lehet, hogy a szelence egy regényes találkozás emléke, ama kék szemű, túl ifjú lovastisztek egyikével, kiknek Suppé kollektív emlékművet állított zeneszerzeményével.”

A dohányzáshoz kapcsolódó tárgyak, szokások tehát nemcsak rólunk árulkodhatnak, de arról is, ki mindenkivel találkozhattunk életünkben.

Nyitóképünk illusztráció (Forrás: Wikimedia Commons / Tobacco)