Idézet következik: „Az Úr kezdetben megteremtette Ádámot, az Úr megsajnálta Ádámot és megteremtette Évát. Akkor az Úr még jobban megsajnálta Ádámot és megteremtette a dohányt.” Honnan is vettük ezt? Elsőre meglepő lehet a válasz: az Ifjú Kommunista 1972-es évfolyamából. Még különösebb, hogy ők a dohányzásra vonatkozó legrégebbi adatként hivatkoznak rá, forrásként pedig a „néger bibliát” jelölik meg. Hogy ez alatt mit értenek, nem derül ki pontosan. Jó eséllyel Roark Bradford kötetére, az Ádám apánk és gyermekeire gondolnak, amelynek második kiadása épp 1972-ben, a Táncsics Kiadónál jött ki. Aztán ott volt a Fekete Biblia című kötet is Helena Zmatliková illusztrációival. Csakhogy utóbbi inkább szólt a „néger folklór csodálatosan szép spirituáléiról”, míg előbbi humorosabb történeteket ígért.

A vicces felvezető ellenére az Ifjú Kommunista nem a dohányzást kívánta reklámozni. A bevezető szerint ugyanakkor a cél nem is az elrémítés, „hanem a felvilágosítás, az ifjúság egészségének a védelme”. Hasonlóra is számítunk ifjúsági lapok esetében. De hogyan tették ezt az eltérő korok újságjai?

Ahhoz képest, amit a kádári idők propagandájáról gondolunk, az Ifjú Kommunista szerzője, Dr. Fenyvesi József kifejezetten komolyan vette a kérdést. Leereszkedő hangnem, kioktatás helyett pontról pontra végignézte a tudomány válaszait, és még annak megfontolásáig is eljutott, hogy a dohányzás szokását lehet-e szenvedélyként meghatározni. Így indokolt:

„az elvonási tünetek nem súlyosak, főleg pszichések: idegesség, nyugtalanság, szájszárazság vagy éppen nyáladzás, álmatlanság, kézremegés, ritkán a munkakészség teljes lecsökkenése, hangulati labilitás. Mindez arra mutat, hogy itt nincs szó valódi szenvedélyről. A cigarettázás hirtelen abbahagyásába még senki sem halt bele. Azt is be kell ismerni, hogy időnként a kötődés igen erős lehet, ínséges időkben számtalanszor előfordul, hogy vannak, akik szűkös táplálékukat, kenyerüket is elcserélik cigarettára. Itt a cigaretta az éhségérzet megszüntetője, az élelem pótszere, börtönben a szabadság jelképe. Ezekben a helyzetekben a dohányzás valóban a szenvedély jellegét ölti.”

Ahhoz, hogy anatómiai elváltozások jöjjenek létre, általában tizenöt-húsz év szükséges szerinte. Persze, amennyire hosszú időként írta ezt le, nem gondolt bele, hogy sokan már a harmincas éveik elejére eljuthatnak eddig. Viszont úgy vélte, még az utolsó pillanatokban is jelenthet esélyt a dohányzás elhagyása. Az alsó végtag érszűkületében szenvedő sokkal inkább kerülheti el szerinte lábának elvesztését, és az idült hörghurutos nehézlégzése is enyhül, ha leteszi a cigarettát.

A rendszerváltás előtt még az Ifjúsági Magazinban (későbbi IM-ben) sem csupán sminktippek és celebsztorik jelentek meg. Volt az akkori ifjúsági sajtóban egyfajta respektje az orvosoknak, pszichológusoknak (a Bravo magazin Szex, szerelem & gyengédség rovatában válaszolgató Szentmihályi Károly még országos népszerűségre is szert tudott tenni). Az Ifjúsági Magazin 1979 novemberében a Dohányzást Ellenzők Társaságának elnökét, Dr. Pákozdi Lajost faggatta. Költőibb válaszokra tőle is futotta:

„Ami a rozsda a vasnak, az a cigaretta a szervezetnek.”

A statisztikák meglepőek lehettek, elmondása szerint a 11–15 évesek 13, a középiskolások 27, a szakközepesek 44 százaléka dohányzott ekkoriban. Aki viszont választ várt arra, mit lehet tenni, csalódnia kellett. Pákozdi ugyanis arra jutott: „Hogyan lehetne elkerülni a dohányzás elkezdését, illetve leszokni arról? Receptet nem tudok adni. Úgy vélem, erős akarat kérdése.”

Egy évvel később már szórakoztatóbb stílusban írt a lap arról, pontosan miért is csábíthat el egy fiatalt a pöfékelés:

„Sokan a cigarettázás jóvoltából érzik magukat felnőttnek. Van, aki valóságos művészetté, szertartássá fejleszti a rágyújtás, a füstkarikafújás tudományát, és ezzel próbál imponálni a társak vagy a lányok előtt.”

Három évvel később már érdekesebb levél került be a lapba a budapesti Madách Imre Gimnázium névtelen diákjától. A szerző a dohányzás fiatalkorúaknak történő engedélyezése mellett kardoskodott, arra hivatkozva, hogy az iskolavécében nem bírja elviselni a dohányfüstöt. De utálja azt is, hogy nem tudja nyugodtan a dolgát végezni, mert a dohányosok többszörösen megtöltik a fülkéket. Sőt, még libertáriusabb érvei is voltak: bizonyos mértékig magánügynek tartotta a cigarettázást. A fatalizmus sem állt távol tőle, már ami a dohányosok leszoktatását illeti: „Na, persze tudom, hogy nem olyan egyszerű az ügy. A minisztérium, a rendeletek… De talán ha megpróbálnánk közösen, nagy erővel elérni, hogy a dohányzás »legális« legyen. Nemcsak a dohányzókon »segítenénk« vele. Akik már egyszer rászoktak a cigire, leszoktatni őket így nem tudják, ők is tudják, hogy az egészségüket teszik tönkre vele, de akkor legalább a többieket kíméljük meg.” A végén pedig azt kérte, újra lehessen a hátsó lépcsőházban cigarettázni, ha a szülő ehhez hozzájárult. A bagósok úgy tehessék tönkre a szervezetüket, hogy az másoknak ne ártson – fogalmazott.

Ugorjunk visszább az időben, egészen Benedek Elek és Pósa Lajos 1889 és 1944 között megjelenő gyermeklapjáig. Az Én Ujságomban is gyakran esett szó dohányzásról, viszont nem annyira ismeretterjesztő anyagok keretében, mint a mesékbe, novellákba szőtt elemként. Walter Raleigh angol tengernagyról szólt egy 1940 májusán megjelent sztori, és arról, hogy a vitéz katona Amerikában mennyire megszerette az indiánok szivarját. Angliába hazatérve aztán vitt is magával a dohányból, vígan pöfékelt tovább. Csakhogy idős gazdasszonya „soha nem látta, hogy emberek égő rudacskát dugnak a szájukba, s azt nagy élvezettel szívják és közben úgy dől a szájukból, meg orrukból a füst, mint valami kéményből.” Nagyot is sikoltott ijedtében, mikor a szobába belépve azt látta, hogy ura sűrű füstfelhőbe burkolózik. Azt hitte, ég, és már olyan rosszul van, hogy segítségért kiáltani sem tud. Kiszaladt hát egy vödör vízért, s jól nyakon öntötte vele. „Nagyot prüszkölt a tengernagy a váratlan fordulattól. De mert viharedzett tengerész volt, nem ártott meg neki a hideg zuhany” – szólt a tanulságos mese vége.

Két évvel később aztán a „gyermekek mesemondó Gizi nénije”, a mára elfeledett Harsányi Gizi szőtte bele történetébe a dohányzást. Hősei, Mackóék a nemzetközi vásárra látogattak ki, ahol aztán Mackó apó és Muki a kavargó tömegben a cigaretták és szivarok világában kötött ki.

„Mackó apó tüstént el is határozta, hogy rászokik a dohányzásra, de majd csak otthon kezdi el, mert ki tudja, milyen következménnyel jár a szokatlan művelet. Muki nem várt a dologgal ilyen sokáig. Valahonnan elcsent egy szivart s letelepedett vele a lépcső aljára, rágyújtott és boldogan pöfékelt. Szaporán fújta maga körül a füstöt, de csak addig, amíg Mackó apót meg nem pillantotta, akkor aztán ijedtében ráült az égő szivarra, hogy a bűnjelet eltüntesse. Persze villámgyorsan ugrott fel, mert alaposan kiégette a bundáját és most már engedelmes mackóként követte szüleit, hogy a vásár többi csodáit is megbámulja.”

De nem úszhatta meg ennyivel, hamarosan rettenetesen fájni kezdett a gyomra, majd le is ült a földre, s csak jobbra-balra ingatta nagy, buksi fejét. Mackó apó viszont ezután tovább tudott rontani a helyzeten, amikor egy közeli sátorban gyorsan italt kért, és egy borral telt pohárral rohant fiához. Gondolta: ital-ital. A kis medve hamar felugrott, „éktelen nótázásba, táncolásba fogott. Az emberek megállottak, úgy nézték s az oldalukat fogták nevettükben, olyan mulatságos látvány volt a jókedvű kis bocs. Mackó anyó is megnyugodott, semmi baja sincsen az ő drágalátos Mukijának.”

Ezután még egy halom reszelt torma meggondolatlan elfogyasztása is galibát okozott, a sok hűhó után pedig inkább hazaindultak. Az sajnos már nem derült ki, hogy Mackó apó hazatérve végül rászokott-e a dohányzásra.

Nyitókép: Fiatalkorúak Börtöne és Fogháza, elítéltek a zárkában, Tököl, 1985 (Fotó: Urbán Tamás / Fortepan)