Mi is az a delejtű? Az első magyar nyelvű temesvári (és egyben dél-magyarországi) hetilapnak már a címe is gondolkodóba ejt. Aztán persze hamar rábukkanunk: mennyivel hangulatosabb kifejezés is volt ez az iránytűre! A 19. század közepi Temesvár világában is jó újra elmélyedni. Hogyan látták akkor a jövőt? Egy másik, német nyelvű lapból, a Temesvarer Zeitungból ez is kiderül. A Dioscorides álnevű szerző 1869-ben jelentette meg a Temesvár 2069-ben című utópiáját. Olyanokat képzelt el benne, hogy a várost hatalmas üvegkupola borítja majd, lóvasút helyett fekete, csőszerű automata közlekedési eszközök lesznek, gázlámpák helyett pedig napelemes izzók. És még a megújuló energiaforrásokat is megálmodta! Ha a szokásos futurista jövőképek valószínűleg maradnak is a múltban, kis szerencsével talán még megtapasztalhatjuk, mennyi valósul meg kétszáz éves utópiájából.

Hogy a füstölgés jövőjét miként képzelték el, ha elképzelték, megint más kérdés. A rövid életű, három évet megélt Delejtű elsősorban a föld felől közelítette meg a kérdést. A dohánnyal mint termesztett áruval találkozhattunk a lap hasábjain, sok idejük nem volt 1858–61-ben pro vagy kontra állást foglalni a kérdésben. De így is megbizonyosodhattunk afelől, milyen státusznak örvendett akkoriban a különböző növények és takarmányfélék között. Temesvár mellől, a partiumi Németszentpéterről jelentkezett a levélíró, Kalmár Antal, aki a gazdák helyzetéről adott számot. És mintha csak a mai panaszokat hallanánk: 1858 decemberében arról tudósított, hogy megszenvedték a szeptemberi–októberi nyárias időjárást, hiába imádkoztak egy kis langyos esőért. Annál inkább meglepődtek a november eleji havazáson, végtére is „az emberi ész alig emlékezik oly korai fagyokra”. A vetés aztán nagyrészt hóba, fagyba, vizes földbe kellett megtörténjen. Hogy mi mindenről volt szó? Őszi búzáról, kukoricáról, muharról és zabos bükkönyről egyaránt. Igaz, utóbbi olyan silányan termett, hogy a föld ára sem jött ki belőle. A dohány, az viszont nagy sikerrel örvendeztette meg az érintetteket! Akik egy szűkebb, de annál boldogabb körből kerültek ki. Kalmár leveléből kiderült ugyanis, hogy „kisebb parasztgazdák magok szégyenlik e kereskedelmi cikket termelni, s csak zsellérek és lakók foglalatoskodnak dohány termeléssel”. Jól jártak az akkori temesi bánság képviselői – hiszen Németszentpétert is túlnyomórészt németek lakták ekkoriban. Annál érdekesebb, hogy a 18. század első felében még volt, amikor a betelepülő szerbek kerültek többségbe. Ma már persze főként románok lakják ezt az Arad vármegyei kis települést is. Németszentpéteren aztán hol éltethették, hol átkozhatták a füstölgő szokást. Volt, amikor a pusztításhoz járult hozzá: 1927. szeptember 29-én számolt be arról az Erdélyi Hírlap, hogy kigyulladt egy fatelep. A lakosság sem volt rest, „vízipuskákkal” felszerelkezve oltani sietett, de kellettek a környező falvak tűzőrségei is, hogy a lakóházakra is átterjedő tüzet sikerüljön visszaszorítani. A vizsgálat valószínűsítette, hogy „a felmáglyázott és kiszáradt tűzifa közé cigaretta parázs került, amely az állandó szélben lángbaboritotta a fatelepet”.

Körösvölgye levélírója is arról számolt be 1858 szeptemberében, hogy „kísérletek tétettek az utóbbi években némely e tájon szokatlanabb cikkek termelésével is. Így a dohány már harmadik éve nagy sikerrel és haszonnal termeltetik”. November 4-én pedig az akkor még szintén a temesvári bánsághoz tartozó Szanádról is az a hír érkezett, hogy a dohánytermés az évben hallatlanul nagy. Szanádot egyébként az évszázadok során mindig elsősorban szerbek lakták, ma pedig a falu már Szerbiához is tartozik.

Az amerikai dohánymagok és a Temesvári Dohánygyár

Temesvár és környéke ekkorra már valóban az élbolyban volt. Kellettek ehhez a 18. századi előkészületek is: az 1741-től 1790-ig élt magyar király, II. József egyenesen Amerikából hozatott a Bánságba dohánymagokat. Miközben akkoriban rendkívüli módon előfordult még külföldi függési viszony is. Dr. Takáts Sándor írt arról 1898-ban a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlében, hogy az amerikai szabadságharcok éveiben az amerikai dohányszállítás Európában teljesen szünetelt, a magyar dohány így a földrészen keresett cikké vált. Az 1776–79-es években a kivitel kétszerese-háromszorosa is lett a korábbi évekének. II. József aztán 1784-ben a Tabak-Gefällsordnunggal megszüntette a korábbi rendszert, és bevezette az állami monopóliumot. Ráálltak a termelés fokozására, és a legkiválóbb dohánymagvak szétosztására.

Magyarország egyik legrégebbi dohánygyára Temesváron is épült fel 1846-ban, ez volt az eleinte magánkézben lévő Dohány Malom, a későbbi Temesvári Dohánygyár. Az osztrák gyárak ekkorra már nem tudtak lépést tartani a növekvő fogyasztással, ezért is vált szükségessé az új vállalat, mely kétszáz munkással fogott bele a szivargyártásba. A forradalmi időszak viszont így sem kedvezett a gyárnak – miután a nép tiltakozásul nem vásárolta az osztrák dohányjövedék termékeit, hamar kénytelen volt bezárni. Miközben Klauzál Gábor földművelési, ipari és kereskedelmi miniszter 1848 augusztusában még arról beszélt a nemzetgyűlésben:

„Úgy szinte szükségesnek láttam azt, hogy az ausztriai gyárak készítményeinek behozatalát szinte vámdíjazni kell, hogy a’ magyarországi ipart védjem. (Helyes!) Ezzel is meg akarván mutatni azt, hogy Magyarország kész azon néppel, mellyel egy fejedelem által egyesítve van, ha viszont jó szándékot tanúsít, különbséget tenni más népektől, és igy az ausztriai dohánykészitményt megvámoltam ugyan, de nem 40 hanem 15 pfrtal. Erre az ausztriai ministerium néhány hét után felszólalt, óvást tett, felhívott megszüntetésére ezen vámtételeknek, különösen azon óhajtását nyilatkoztatta ki, hogy a temesvári dohánygyárra nézve, mellyre nézve szinte megírtam, hogy nem osztom azon elvet, hogy egy statusban más statusnak mint statusnak gyártást űzni, viszont kedvezmények nélkül nem lehet, – tehát felszólított, hogy legalább a temesvári dohánygyárt ne zárassam be. Előhozta mindazon okokat, mellyeket e tekintetben méltán elő lehet hozni, hogy ha vám mellett hoz be külföldi dohányt az osztrák kincstár, ez Magyarországra nézve nem veszélyes, hogy ott több embert foglalatoskodtat munkával, hogy ez részben költséges etablissimentja van ottan, tehát ne tegyek intézkedést. Fel is hagytam az intézkedések folytatásaival azért, mert azt láttam, hogy Magyarországnak kétségkívül érdekében van, ha lehet, ha a’ jóakarat túl a’ Lajthán, mint a’ Lajthán innen megvan, az ausztriai nemzettel, melly többé nem áll absolut kormány alatt, és mellynek nem kormányával van dolgunk, hanem a’ szabad nemzettel, olly harmóniában és barátságos egyetértésben élni, a’ mellyben egymástól két független nemzet élhet. Én tehát e’ tekintetben az intézkedést felfüggesztettem a’ temesvári gyárra nézve a’ dolgok további kifejtéseig.”

Hiába, mégsem úszhatták meg, az épületet pedig a katonaság egy ideig kórházként is használta.

Cuba-Portorico Temesváron

Nem sokra rá mégis újraindultak, 1850 második felétől pedig belefogtak a pipadohány gyártásába is, leginkább persze erdélyi értékesítésre. Császári paranccsal ekkor a dohányipar ismét állami monopólium alá került, így működött tovább a temesvári üzem is. Az itt készülő Cuba-Portoricót exportálták aztán Európa más országaiba is, az Erdély szivart pedig a környéken mindenhol. A cigaretta gyártása – először főként török importból – 1871-ben vette kezdetét.

A rohamos fejlődés persze leginkább a kereskedelmet érintette, de az infrastrukturális viszonyok ezt nem feltétlen követték le. Kiderült ez az említett Delejtű 1858. július 27-ei számából is, melyben arról adtak számot: „A harangutca mellett van a dohánygyár, melynek hosszában még most sincs járda, sőt gyakran a sárban gyúrt nyomat is eltöltik a szolgák, mi szintúgy akadályára van a közönségnek, mint a használatlanul álló faköpeny az oda fel sem állíttatni szokott őr számára. Ez utóbbit talán a járda és kocsiút közé kellenék állítani.” A józsefvárosi Harang utcát ekkor kezdték kövezni is, amit a lakók már nagyon vártak, noha megsínylették a folyamatot is: a felhalmozott földet-követ nem jelölték lámpákkal, és az árkot sem zárták el gerendákkal, így az egyik este egy vidéki kocsi fel is borult, „s ur és kocsis csak a gondviselésnek köszönheté életben maradását”.

A gyár későbbi történetét is viszontagságok sora jellemezte, újjá kellett építeni az 1880-as tűzvész után is, hogy aztán a század végére már közel kétezren dolgozzanak itt, ráadásul túlnyomórészt nők. A gépesítés a 20. század elején több mint tizenötszörösére növelte a feldolgozott dohány mennyiségét, hogy aztán az I. világháború ismét a megszűnés szélére sodorja a manufaktúrát. A román állami monopóliumhoz való igazodáskényszer szakmunkások vesztésével is járt, a termelés visszaesett, és csak a nagy gazdasági világválságot követően állt helyre. Trianon után közel évszázaddal is maradt magyar vonatkozás, Erdély István vezette hosszú éveken át a vállalatot. A gyár viszont, amely túlélt világháborúkat és a határok megváltoztatását is, a rendszerváltást követő felfordult időszakot már nem tudta. A termelés ismét visszaesett, 2003-ban pedig végleg bezártak, hiába tiltakoztak a munkások heteken át a városháza előtt. Az épületegyüttes azért maradt legalább ipari műemlék.

Borítóképünk illusztráció (Dohánytermesztők Romániában, 1984-ben [Fotó: Erdélyi Lajos / Azopan / a ChatGPT-vel színezve])