Jancsó tizenkét éve halt meg, így már egyiküket sem kérdezhetjük, de szerencsére Tarr beszélt erről, három éve például a Partizánnak adott interjúban. Fontos különbségnek látta, hogy Jancsó a jellemábrázolásra kevésbé, inkább a „nagy egységekre” figyelt, míg ő szeretett „elbajlódni” az emberi dolgokkal. Közel ment, személyiségeket rajzolt.

Hatalmasok és közemberek

Ennek vonatkozásában érdekes figyelni, mennyire eltérően jelenik meg a filmjeikben a dohányzás. Míg Jancsónál ez is társadalmi-politikai gesztus lesz, és jellemzően a katonák, a hatalom emberei cigarettáznak, addig Tarrnál a hatalom fárad, esik szét, és a pusztulást figyelő közemberek azok, akik a füst homályába menekülnek.

Tarr személyében is tökéletesen példázta filmjei világát. Ebben az említett interjúban is – a hasonló műsoroktól eltérően – rá-rágyújtott, a beszélgetésben is pillanatnyi szünetet hoztak ezek. Lassan, finoman megszívta, elgondolkodott, majd a műsorvezetőre nézett: mióta nyaggatja már őt? Aligha lehetett volna tarrbélásabb a jelenet. Vagy ahogy a HVG.hu-nak adott, 2019-es interjújában fogalmazott, amikor felmerült, hogy cigarettázik-e még:

„Persze, hogy cigizek, hát hogyne, nem akarok megdögleni cigaretta nélkül. Azon hezitálok, hogy ki fogja fizetni a temetésemet: a magyar állam, ami jár nekem a Kossuth-díjam apropóján, vagy pedig a Philip Morris a cigaretta miatt. Szerintem a Philip Morris jobb temetést csinálna.”

A dohányzás mint szimbolikus motívum

A most elhunyt rendezőnél, mint arról már korábbi, krasznahorkais írásunkban (Tobacco 2025/11) is szóltunk, a dohányzás visszatérő, erősen szimbolikus motívum, mely működik hangulatfestő, karakterábrázoló és időkezelést szolgáló eszközként is. A hosszú snittek tökéletesen alkalmasak arra, hogy percről percre nézzük végig, ahogy hamvad az a cigarettavég. Mégsem öncélúan történik mindez, hanem hogy olyannak mutassa az időt, amilyennek gyakran érzékeljük: „telik, de nem múlik”. A dohány elszívása egyszerre tagolja azt, jelent szünetet a tevékenységek, a megszólalások között. És közben ki is emeli az idő folyását, megvastagítja azt, jelentőséget adva annak. Céltalan és közben jelentőségteli, mechanikus és mégis emberi, egyszerre önkéntelen és átélt.

A Sátántangó és a Werckmeister harmóniák szereplői a végtelenségig lassult, reménytelennek tűnő világban füstölgéssel oldják és jelenítik meg az egzisztenciális csapdát. Nem érdemes mégiscsak felszámolnunk azt, ami ennyire nem jelent valódi életet? – érdeklődött Gulyás az említett beszélgetésben, A torinói lóban szereplő apa és lányára. Mire Tarr válasza: de van másik élet? Van ezen kívül másik? Ebben vannak benne, ez lesz hát a valódi élet.

Persze, füst homályosítja és szennyezi a teret, jelképezi vizuálisan is a hanyatlást – de a dohány ugyanúgy az élethez tartozik. Csak ott van cigarettafüst, ahol ember van.

Eközben a fekete-fehér képet rétegzi is, láthatóvá teszi a levegőt. Vizuálisan is van tehát jelentősége. Közben persze másként és másként mutatkozhat meg ez az egyes szereplőknél. Irimiásnál, aki nyugodtan, kimérten, szinte rituálisan szívja, és a falubelieknél, akik idegesebben, szétesve, sokszor túl gyorsan vagy kapkodón. A hierarchiát is tükrözi mindez: aki uralja az időt, uralja dohányát, az uralja az embereket, míg aki csak elszenvedője az eseményeknek, az alávetetett a társadalmi helyzetben is. A dohányzás így a hatalmi struktúra részévé válik.

A paneltől a pusztai „fumigálásig”

Az Árnyékvilág – Tarr Béla-retrospektív című 2012-es kötetében Kővári Orsolya írta azt a Panelkapcsolat című Tarr-film kapcsán:

„A ház, az autó, a hétvégi telek, a nyaralás, a tulajdonlás utáni vágy nem csak vonzónak tűnő fogyasztói életcél, nem pusztán a problémák közös elodázásáról szól, tipikus és primitív megnyilvánulásai annak a tudattalan törekvésnek, mely az individualizáció felé húz egy olyan társadalompolitikai környezetben, amelyik kizárólag masszában képes gondolkodni. Erről szól a férj és vendéglős barátja diskurzusa, melyben mintegy mellékesen a film legfontosabb gondolata hangzik el: nem az a kérdés, el akar-e menni az ember, hanem hogy mi van, ha már nem tudja a füstöt a felhőtől megkülönböztetni. S itt kell utalnunk a szürkeségre: a füst a film aurája. Korom telepszik az egész képre. És részint ebben a problémakörben keresendők a házasság zátonyai is. Nincsenek saját gondolataik. A férfi nem látja az asszonyt. Mikor az azt mondja, nem bírja, ő odaveti, hogy más bírja. Képtelen elfogadni, hogy a gyerekek véget nem érő pesztrája, a bezártság kínlódás számára, mert úgy látja, vannak, akiknek nem az. A nő pontosan látja a férfit, de reflexből nem fogadja el. Kikapcsolhatatlanul zengi előre szervezett életük anyatejjel magába szívott himnuszát.”

Innen, a lakótelepek dokumentarista követésétől jutott el az apokaliptikus alföldi tájig, a teljes romlásig Tarr Béla művészi világa.

És hogy mi mindenre szolgálhat még az Alföldön a cigaretta? Balázs Sándor írt Kurucz István képeiről a Kortárs 2004/7. számában, itt fogalmazott úgy: e tájon, mint Tarr Béla Sátántangójában, „végtelen és tehetetlen lassúság, örökös várakozás és sóvárgás növi be az idő múlását. Minden nappal az éjszaka súlyával méri magát”. Felidézte Kurucz történetét: a festőt egy már idősödő csikós, Sáfrány Gergely fogadta a nyári szünidőre a hortobágyi Vókonya-pusztán. A későbbi Kossuth-díjas művész pedig ott szembesült először az éjszaka végtelen sötétségével, borzongató erejével. Azzal, mekkora feketeség tud az emberre borulni, ha ilyenkor még a csillagok sem látszanak az égen. Akkor pedig még mobiltelefon sem volt, mi világíthatna, de az 1914-es születésű Kurucz gyerekkorában zseblámpája sem egy átlagos alföldi csikósnak. Mivel világíthattak ekkoriban? Gyertyával, olajmécsessel leginkább, esetleg alkalmi munkához fáklyát használtak. Kurucz sem tudta, a csillagtalan éjen merre menjen, hogyan tájékozódjék, és lova is megérezte alatta a nyugtalanságot. A válasz nem is lehetett volna egyszerűbb.

„Említettem is az öregnek, hogy tanácstalan vagyok, mire ő azt mondta: Na, rágyújtok egy cigarettára, aztán gyere csak a parázs után! Meglepett a bizonytalanság érzésének e végtelen egyszerű feloldása.”

Persze, cigarettaként sem a mai, bolti fajtákat képzeljük magunk elé. A húszas évek alföldi csikósai sokkal inkább szívtak saját sodrású dohányt, esetleg pipáztak. A megvett, termelőtől beszerzett vágott dohányt cigarettapapírba, adott esetben kukoricalevélbe sodorták, gyakran szűrő nélkül fogyasztották, nyilván a mainál erősebbnek is számított. A debreceni dohány egyébként nagyon elterjedt volt az Alföldön, de a kecskeméti, szegedi is viszonylag olcsón elérhető. A pipázás viszont gazdaságosabb megoldásnak számított, nem kellett állandóan sodorgatni sem, és a szélben könnyebben tudták használni. Gyufa helyett pedig az idősebb pásztorok a gyújtáshoz inkább használtak taplót és acélt. A Vasárnapi Újságban 1885-ben megjelent Ménes a rónaságon című szövegben olvashattunk is a jellegzetes alföldi csikósokról, akik

„elterelték a lovakat a vasút mellől s most a fűben ülnek; nem zavarja őket a felügyelő tiszt, szájukban a makra pipa, melynek füstje mellett csak ugy fumigálva nézik az elrobogó vonatot.”

De ezzel már messze kerültünk Tarr Béla filmjeitől. Pedig milyen szívesen elnéznénk azt is, amit a századforduló alföldi világából ki tudott volna hozni! Nem lett volna feltehetőleg az sem túl szívderítő.

Borítóképünk illusztráció, Tarr Béla aláírása (Forrás: Wikipedia / Tobacco)