A Kenyér és cigaretta magyar film, ismertsége hazai szinten sem kiemelkedő. Ha súlyos filmes benézéseinket akarjuk számba venni, keressünk arrafelé: a Macskafogóról 1986-ban szűk kéthasábos lehúzás jött a Filmvilágban, bezzeg a Kenyér és cigaretta háromoldalas, alapos kritikát kapott 1975-ben.

Igaz, Lázár István sem volt teljesen elégedett a mára elfeledett Csányi Miklós-filmmel. Amelyben kenyér és cigaretta ellentéte utal a megélhetés mindennapos, súlyos küzdelmére, illetve az apró menedékek, élvezetek szükségességére. Ezek kettőssége még kiélezettebben jelenik meg akkor, amikor a fiatal küszködve-lázongva beindítaná az életét. Lázár viszont 1975-ben már unta ezt a figurát:

„Lázong, szakít a családdal, csajozik, megtagad, nem hajlandó felnőni, s miközben túlságosan kész feleletekért vádol, éppen az ő ítélete árnyalatlan és azonnali. Gondolkodásmódja jóformán csak cselekedeteiből, gesztusaiból hámozható ki, mert szinte beszédképtelen. De képtelen szerelemre is, legfeljebb akkor véli úgy, hogy egy lányt szeretett vagy tudna szeretni, ha az már dobta őt. Tévedés ne essék: nem azt állítom, hogy ez a figura hamis, mert az életben nincsen megfelelője. Van ilyen, nem is kevés. Akkor hát? Egyrészt ifjú és nem ifjú íróink egy részét mintha csak ők érdekelnék, s a többségben lévő többiek nem. Másrészt e figurák lázongásának túl egyoldalú, sztereotip a motivációja.”

Az I. világháború okozta párosítás?

Mindenesetre, ha túllépünk azon, közhelyes-e vagy sem a lázadás ábrázolása, a dohányzás mint köznapi rítus, a férfiszövetség szimbóluma – mindenképp érdekes metafora. Főleg, hogy történelmi viszonylatban is mást és mást tudott jelenteni. A „kenyér és cigaretta” párosa elvégre hosszú múltra tekint vissza, háborús fejadagként pedig nagyon más volt, mint a mindennapos küszködés ellentétpárjaként, a „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés” megfelelőjeként. A Népszava 1916. március 21-ei számában kapunk ízelítőt egy első világháborús, volhíniai tábori levélből:

„Bemegyek az őrségre, átveszem a napi kenyér- és cigaretta-járandóságomat. Minden napra kijár egy adag (több, mint fél kiló) kenyér és tíz cigaretta, a pipásoknak egy pakli dohány. Kifaggatnak, hogy mi újság a hadosztálynál és ők elmondják, hogy mi újság az ezrednél. Közben természetesen mindig megállapítjuk, hogy mikor lesz vége a háborúnak. (Néhány terminus elmúlt már!)”

Sajnos kellett még várniuk a végéig néhány terminust, bőven fogyott a kenyér és a cigaretta is – már azoknál a szerencséseknél, akik egyáltalán túlélték a borzalmakat. A párosítást mindenesetre valóban az I. világháború hozhatta magával. Nem találunk 1914 előttről a magyar sajtóban találatot kenyér és cigaretta együttesére.

A Pesti Napló 1915. június 9-ei számában, a Háborús önpersiflage című írásban már a mindenséget magyarázó erővel bírt. A II. világháború után sűrűn felmerült, lehet-e verset írni Auschwitz után, lehet-e ugyanúgy tovább élni a szörnyűségek fényében. Az „ego” álnevű szerző (feltehetőleg Fried Margit) viszont már az I. világháború elején tökéletesen összefoglalta, merrefelé megy tovább az élet:

„Hiszen a kultúrától sem lettek sokkal jobbak vagy rosszabbak a népek és talán a háborútól sem. A jóság külön ügy, nagy művészek és mindenféle kultúrában fürdött emberek között nagy gazemberek mindig akadtak, és szegény bakák, amint elfogták ellenségüket, kenyeret és cigarettát dugnak a szájába. És, istenem, a háború miatt azért megmaradt a kultúra, az olvasókönyvek és a fürdőszobák, a kórházak és öreg filozófusok az akadémiákon és a festők tovább is festenek képeket (szépek is lesznek köztük), az írók tovább is írnak könyveket (jók is akadnak köztük). […] És ahol játék folyik az élettel, mint most országunk határain, ahol szándékos a halál, szándékos a gyász és az árvaság, ott nem számítanak kultúrtörekvések. Akár szünetelnek is egy időre, akár haladnak szép lassan tovább, tovább. És tovább haladnak, fegyvergyárakban, ahol új mozsarakat fedeznek fel kitűnő teknikusok és kórházakban, ahol új sebkezelést és új szérumokat próbálnak ki a háború által behurcolt betegségek kezelésére. Készülnek a háborús versek, háborús képek, rendezik a nagyszerű hangversenyeket a rokkantak javára, nagy művészek énekelnek és finom emberek hallgatják őket, van kultúra, van, mondjuk és egy gyászruhás asszony arcába nézünk, akinek most esett el a húsz éves fia a harctéren. Ilyen arcot, ilyen felejthetetlen arcot még te sem tudtál festeni, Leonardo da Vinci.”

Cigit kenyérre

A Friss Újság eközben 1937 novemberében azt jelentette Bukarestből, hogy a megelőző két évben jelentős emelkedés állt be a dohányfogyasztásban, különösen a falvakban. A gazdasági válság viszont már érezhető volt, így jósolni nem szeretett volna a cikk. Viszont azt azért megállapította:

„kevés olyan közszükségleti cikk van ugyanis, amely annyira lépést tud tartani a nagy tömegek fogyasztóerejével mint a dohány, vagy a cigaretta, amely a kenyér után a leginkább fogy.”

A veszprémi Napló 1980. április 24-ei cikkében Bráz János pedig már a régmúltra visszaemlékezve elevenítette fel: a hadifogolytáborba kényszerült szenvedélyes dohányosok cserélték cigarettára napi kenyéradagjukat. Mások dohányukat cserélték be több emberre elegendő kenyérre, majd adták azt el jó pénzért az éhező lakosságnak. Bráz idejében már kicsit másként merült fel a kettő kapcsolata. Hivatkozott egyik nyugdíjas ismerősére, aki a kenyeret, illetve általában az evést áldozta fel a dohányzás oltárán, minthogy a cigaretta elvette az étvágyát. Csóti tűzvédelmis ismerőse eközben a leszokáshoz vette igénybe a mindennapi veknit. Korábban még öt forint ötven fillért fizetett egy doboz Fecskéért, aztán nem sokra rá már hét harmincat adhatott volna érte. A kenyér eközben hét húszba került. „Na mondtam, egy kenyeret már csak nem eregetek el naponta a levegőbe!” – határozta el a tűzvédelmis ismerős.

Elmormogott félmondatok a kávé és cigi mellé

Ahogy a kenyér és cigaretta kettőse is vonatkozhat az egyéni túlélésre, személyes életstratégiákra, de közben a társas együttlétre is, ugyanez a helyzet a kávé és cigaretta párosával. Ébredés után, az erkélyre vagy az ajtó elé kivonulva: privát élmény, szükséges összerendeződés azelőtt, hogy kommunikációba lépünk a külvilággal. Az ezredforduló fiatal költője is, mint korábban már utaltunk rá, toposszá érlelte az erkélyen szívott-kortyolt cigit és kávét. (Petri György után szabadon!) Jim Jarmusch 2003-as etűdjében eközben azt látjuk, hogy a közösen fogyasztott kávé és cigaretta hogyan adja meg az alaphangot két ember között. Valójában nem vezet, nyilván nem is vezethet nagy társalgásokhoz, inkább elmormogott félmondatokhoz, kínosan beálló csendekhez.

Rögtön az elején csodálatos, ahogy Roberto Benigni és Steven Wright karakterei asztalhoz ülnek. – Mit csinálsz? – kérdezi a hiperaktív Roberto. – Hát csak ejtőzöm, ücsörgök, talán elszívok egy cigit – részletezi a nyilvánvalót Steven. Beszélgetnek is, nem is. Roberto megismétli, hogy a kávé nagyon egészséges, Steven pedig rákontráz, hogy ő elalvás előtt rengeteget fogyaszt, attól pedig gyorsabban is álmodik. Csak úgy suhannak, suhannak az álmai, másnap pedig, ha rákérdeznek, azt feleli: nincs ideje elmondani. A második szegmens ikerpárja eközben már a cigarettán vész össze. A helykitöltő vita nyitányaként a srác közli, hogy ne szívja már azt a fűrészpor-jellegű cigit, mire a nő megjegyzi, hogy az pedig friss dohány. Ebből is jó kis szóváltás lesz aztán: melyiküknél van valójában friss, melyiküké az állott? Nincs a vitának semmi kifutása, csak kell egy kis kötözködés, addig sem hallgatunk.

A csalfa „gyilkos”

Románc és cigaretta kapcsolata pedig már egy jóval mélyebb, noha nem kevésbé ellentmondásos viszonyt tükröz. John Turturro 2005-ös, Románc és cigaretta című filmjében mindenképpen: James Gandolfini karaktere, a láncdohányos Nick Murder keveredik házasságon kívüli viszonyba. A cigaretta itt ugyanúgy lesz a szenvedély, mint a bűnös vágy és függőség megjelenítője, miként a házasságon kívüli viszony is. Az ember küszködik, majd elbukik: a kísértésnek lehetetlen ellenállnia, de hát ahogy a szerelem, úgy a dohány is egyszerre tölti el jó érzéssel (emeli tehát), de járul közben hozzá romlásához, süllyedéséhez is.

Kenyér, kávé és románc – hogyan hangzanak így együtt? Van-e hiányérzetünk? Áltatjuk-e magunkat azzal, hogy a szenvedélyt űzhetjük, az életet megélhetjük úgy is, hogy nem visszük túlzásba, hogy nem halunk bele a végén? Vagy szükségszerűen kell betöltenünk az űrt az önpusztítás, a vég felé sodródás megnyugtató, mindennapos gyakorlatával? Talán ennyire van csak leginkább szükségünk: dermesztő, kijózanító őszinteségre.

Nyitókép: A Cseppek című tévégroteszk forgatása az MTV stúdiójában, 1978-ban. Balra Csányi Miklós rendező (Fotó: Gyulai Gaál Krisztián / Fortepan / az IMG2GO-val színezve)