Mikor kezdődött a pipás pályafutása?

Elég régen, még főiskolás koromban, amikor a tanulmányaim befejeztével elvittek katonának. Onnan csalt el egy katonatársam a Dombóvári Pipaklubba, hogy nézzek körül, és próbáljam ki a többiekkel az ott történő pipázást.

Ekkor már korábban rá-rágyújtott?

Persze, épp úgy, mint napjainkban: hol a cigarettásdobozt, hol a pipászacskót vettem elő. De versenyszerűen csak a pipaklubban való látogatásom óta űzöm ezt a „sportot”.

Van különbség a civil és a sportszerű pöfékelés között?

Nem sok: csak annyi, mint amikor János bácsi elteker a sarki boltba otthonról a faluban a háza udvaráról, meg a Tour de France profi versenyzői között… Más a technika, más a pipázás lényege, egész más a célja is. Egy-egy verseny alkalmával nem lehet ráérősen társalogni, vagy elmélyült, fennkölt vitákat folytatni különféle témákról, hanem egyfolytában a füstre, az eszközre kell figyelni.

Beszéljünk az olaszországi versenyről! Mennyit edzett rá?

Sokat. Csak az utolsó tíz napban vagy hatszor, hétszer gyújtottam rá a saját pipámmal, és természetesen a kiírásnak megfelelő dohánnyal. Amúgy máskor heti egyszer- kétszer szoktam rágyújtani.

Délután háromkor kezdődött az itáliai vébé. Előtte ebédelt? Mit evett?

Ez nem kérdés: természetesen semmit. Sőt, a verseny előtt két órával már folyadékot sem ittam – érthető okokból…

A verseny alkalmával mikor érezte azt, hogy lehet ebből akár győzelem is?

Egyértelműen akkor, amikor az egyik nagy favorit, az olasz többszörös világbajnok már az első negyedórában kiesett. Igaz, akkortájt nem volt időm vele foglalkozni, hiszen megvolt a magam baja, mert nekem is gyakran kellett a tömőfához nyúlnom. Azonban mivel mindig olyan helyre ülök le az asztalnál, hogy a lehető legnagyobb teret átláthassam, figyeltem a többieket is, ki mit csinál. De hogy a kérdésére válaszoljak: amikor eltelt két óra, akkor gondoltam, talán lesz valami keresnivalóm a dobogós helyezések körül.

Hogy jellemezné a versenykiírásnak megfelelő pipát és dohányt, ami mindenkinek egyformán járt?

Mivel mindkettőt általában a verseny kezdete előtt jó fél évvel már közzéteszik – így a leendő versenyzőknek módjuk van azzal az eszközzel és dohánnyal gyakorolni, amely az adott versenyben szerepel. A profik a pipát rendszerint figyelmen kívül hagyják, e téren ugyanis nincsenek csodák: a professzionális versenypipák – ilyen a Savinelli is – mind klasszikus, egyenes szárúak, nem különböznek egymástól különösebben, ezért a versenyzők odahaza általában a saját eszközükkel gyújtanak rá. A dohány − az már merőben más téma. Az olasz vébé alkalmával a McBaren Navy préselt dohányát hirdették meg, ez tulajdonképpen egy igazi klasszikus angol keverék, a kereskedelmi forgalomban is ismert és keresett termék. Profi pipás oldalról azonban elég macerás: mivel nem hamura ég, hanem szenesedik, ezért sok törődést kíván. Én a verseny ideje alatt, ha legalább háromszázszor nem nyúltam hozzá – akkor egyszer sem.

És mi a helyzet a két gyufaszállal?

Mármint azzal az eggyel?

Miért, nem kettő szerepelt a versenykiírásban?!

Valóban, a kiírásban mindig annyi van, de én megtanultam, hogy kizárólag egyetlen szállal számolok, a másodikat soha nem használom fel. Csupán vésztartaléknak teszem félre, és igazi tragédiának kell ahhoz történnie, hogy elővegyem a dobozból. Szerencsére ez még sosem fordult elő.

Gratulálok még egyszer a győzelemhez! Fantasztikus eredmény, amit véghezvitt – Magyarországnak is büszkeség.

Azért végszóként egy dolgot még mindenképpen jegyezzen fel: a lassúsági pipaversenyen indulók esetében az első két órát lehet szorgalmas munkával és sok-sok gyakorlással megtanulni, a következő félóra sikeres eltöltéséhez már mázli kell, a harmadik órai pöfékeléshez isteni segítség, a három és fél órás idő pedig számomra egyelőre értelmezhetetlen állapot.