Amikor negatív következményeket említünk, az természetesen nem az egészségügyi kockázatok tagadását jelenti. Az alkoholtól a cukorig tengernyi dolog rombolhatja a szervezetet – mégis sejthetjük, hogy betiltásuk nem feltétlenül lenne üdvös az emberiségre nézve. Nem egyszerűen a szabadon választott önpusztítás jogáról van szó. Sokkal inkább közgazdasági és szociológiai alapvetésekről. Ami egyszer létezett, arra nem fogunk tudni holnaptól úgy tekinteni, mintha sosem lett volna. Ami meg egyenesen századok óta velünk van, az főleg nem fog hasonlóképp kiirtódni.

Tudunk vitatottabb példákat is hozni. Az abortusz tiltásának támogatása például széles körben elterjedt, más körökben pedig hevesen vitatott gondolat. De azt talán a tiltani szándékozók is tudják, hogy ha tilos lenne, attól még sajnos abortusz a továbbiakban is létezne. Elvégzése körülményei viszont jóval sötétebb időkre hajaznának.

A dohányzás kapcsán is érdemes hasonlókban gondolkodni. A teljes tiltás a feketepiacot pörgetné fel, az elérhető termékek még veszélyesebbé válhatnának, sokakat pedig – akik máskülönben nem jutnának erre a sorsra – beszippanthatna az illegalitás örvénye. Arról nem is beszélve, hogy ha kiveszünk egy gyufaszálat az építményből, akkor – legyen az bármennyire is satnya vagy épp szabálytalan szál – a konstrukció összedőlhet. Gazdasági szempontból ez különösen kockázatos lépést jelentene.

Az egységes csomagolásra még az írók sem gondoltak

„A dohánytermékekről és rokon anyagokról szóló 1997-es (korlátozó) törvény az otthonon kívüli bármely helyen történő dohányzást bűncselekménynek minősítette, amely hat hónapig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”

– a Drop Dead Donkey című, népszerű vígjátéksorozathoz készült 1994-es kötetben olvashattuk a fentieket. Az alkotók, Andy Hamilton és Alistair Beaton nem a távoli jövőbe vetették tekintetüket, a korszellem alapján abszolút elképzelhetőnek tartottak egy hasonló törvényszöveget. A zárt terekben történő tiltás abszolút beillik az előrevetített képbe. Mindez mutatja azt is, miért nincs könnyű dolguk az alkotóknak. A valóság elvégre bőven felülírhatja a képzeletüket. A brit kormány az elmúlt hónapokban el is jutott addig, hogy megpróbálja a fenti tiltást a valóságba ültetni. Egyelőre csak játszóterek, kórházak és iskolák környékére – de sejthető, hogy ezeknél nem akarnak megállni.

Ahogy Mark Andrews is írta a Shropshire Star augusztusi cikkében: a Drop Dead Donkey alkotói megjósolhatták ugyan a kültéri dohányzás tiltását, de egy olyan jövőt még ők sem vetítettek előre, amikor a különböző cigarettákat mind ugyanolyan dobozban lehet csak árulni. Nem is beszélve a rajtuk kötelezően feltüntetendő, riogató felvételekről. Vagy azokról a brit törvényekről, amelyek a majdani negyveneseket-ötveneseket túl fiatalnak találnák a cigarettavásárláshoz. Mark Andrews szerint mindez erősíti az elméletét, hogy ha az aktivisták elég sokszor és hangosan ismételgetnek egy-egy nevetségesnek tűnő ötletet, akkor egy idő után bekerül a főáramba már azzal, hogy ismerősen hat az emberek számára. Példaként hozta, hogy amikor 1990 táján egy midlandi tanács kitalálta, hogy a forgalomcsillapítás érdekében akadályokat helyezzen az autósok útjába, még valamiféle tréfaként hatott mindez, amit joggal gúnyoltak ki az ismert televíziós show-műsorok. Eltelt viszont harminc év, és ez vált a realitássá.

Nikotinelvonással láthatóvá váló denevérek

Stephen King 1993-as novellája, A tízórai emberek (The Ten O’Clock People) eközben egy elnyomó, tekintélyelvű Amerikát ábrázolt, amelyet nemcsak hogy dohányzási tilalom sújt, hanem egyenesen szörnyű denevérlények irányítanak. A történet megfilmesítésébe egyébként 2012-ben bele is fogott volna az 1988-as Gyerekjáték rendezője, Tom Holland, de a produkció máig várat magára. Maga a történet van annyira elborultan kinges, hogy annak megvalósulásától szerencsére azért nem kell tartanunk. A sztori szerint ugyanis az országot irányító lények borzalmas valóját nem látják sem az elkötelezett bagósok, sem a nemdohányzók. Ahhoz, hogy valaki felismerje őket, dohányosnak kell lennie, és csökkenteni a napi adagját öt-tíz cigarettára. A lények megpillantásához ugyanis a nikotinelvonás által okozott különös egyensúlyhiány szükséges. Mindez valamiféle furcsa tripnek is hangozhat, a népszerű horrorszerző látomásos világától nyilvánvalóan nem is áll távol az ilyesmi. Na meg az a maró irónia sem, amellyel a főhős, Brandon Pearson párhuzamot von a denevérlényekkel szembeni háború és a dohányzással való felhagyás között: „valahol el kell kezdeni”.

A szerző egyébként a novellának helyet adó kötet, a Rémálmok és lidércek (Nightmares & Dreamscapes) zárójegyzeteiben megjegyezte: a rövid történetet afféle Jim Crow-hasonlatnak szánta arra, hogyan rekeszti ki a társadalom magából a dohányosokat. Mindezzel a horrorszerző érzékeny területre tévedt, hiszen a Jim Crow-törvények a déli államokban szolgáltak a feketék szegregálására. Minthogy pedig a dohányzásra szabad döntésként szokás gondolni, ezért progresszívebb körökben rögtön ugranak arra, hogy az etnikum miatti diszkriminációhoz hasonlítsa ezt valaki. Pedig a dolog jellege, megvalósítása mutathat hasonló jegyeket.

Cigi az űrben

A tudományos-fantasztikus irodalmat felütve eközben azt találjuk, hogy számos sztori szerint még az űrhajók fedélzetén is sűrűn ontják a dohányfüstöt. Hiába, a sci-fi-szerző is csak ember, nehezen tudja elképzelni a függőségétől megszabadított világot. E. E. Smith és Lee Hawkins Garby művében, az űroperák első nagy alkotásának számító The Skylark of Space-ben például Marc DuQuesne hiába küldi véletlenül magát és két túszt hat kvadrilliónyi mérföldre a Naprendszertől, ott is csak arra futja tőle, hogy a visszajutás kérdésének megvitatását számolatlan cigarettára való gyújtással igyekezzen oldani. Smith remekművében, a Galaktikus Őrjáratban pedig az első fejezet három teljes bekezdést szentel a futurisztikus rendfenntartók kedvenc termékeinek részletezésére. De az Alsakanite cigaretták tudományos-fantasztikus piacáról korábban írtunk már ezeken a hasábokon is (Hiperűrutazás, intelligens zöldségek és a cigaretta, Tobacco 2023/10).

Az egy életen át dohányzó másik szerző, John W. Campbell a The Irrelevant című elbeszélésében pedig úgy példázta a füstölgés jelentőségét: a cigaretta az űrhajón különösen értékesnek számított, mert az oxigén is az volt. Majd rögtön hozzátette: mégis meglepő volt, mennyire segítették mindezek a gondolatok áramlását. Mindezzel pedig a disztópikus tiltás egy újabb veszteségéhez érkezünk: népszerű, fontos szerzők sora tette már egyértelművé, mennyit lendített kreativitásán az, hogy cigarettához nyúlhatott. Egy potenciális még súlyosabb tiltás akár az irodalomnak, illetve általánosságban a művészeteknek is okozhat olyan károkat, amelyeket semmiféle egészségtudatos szentbeszéd nem fog tudni jóvátenni.

Nyitóképünk illusztráció (Forrás: Ideogram.ai)