Mi köze egymáshoz a páviánoknak, Felvidéknek és a dohányzásnak? Gazdag József novellája, az Ahol élünk adhatja meg a feleletet. Pontosabban nem is adja meg – magunktól köthetjük össze az említetteket. Az irodalomban egyebek mellett ezt is szerethetjük annyira. Gazdag József remek felvidéki szerző, így amikor elbeszélésében a vidéket állítja szembe a távoli fővárossal, önkéntelenül is határon túli falvakra gondolunk. Főleg, hogy a szöveg a pozsonyi Kalligram 1999. júniusi számában olvasható.

Izgalmas, ahogy egyszerre hallunk a távoli, nemtörődöm fővárosról, közben viszont a helyiek gőgjéről, fennhordott orráról is. Az örök függelmi viszonyról – kölcsönös és lenézéstől, önhittségtől terhes. De hogyan jön mindehhez a füstölgés? Mint halljuk, talán egyetlen igazán káros szokás vetette meg lábát ezen a vidéken: a mértéktelen dohányzás.

De ki a hibás ezért is?

Kitalálhatták: „ellenzői – mert ilyenek is akadnak – tehetetlenek, mivel megfellebbezhetetlen érvek sorakoztathatók fel a dohányzás mellett, legsúlyosabb közülük kétségkívül az a tény, hogy a cigarettázás emberi szokás, és nem egy, a fővárosban is megfordult tapasztalt utazó számolt be erről, aki valamilyen különös véletlen folytán elvetődött tartományunknak ebbe a legkeletibb részébe, bár ezeket az utazókat személyesen nem ismertük, annyira régen érkeztek, talán még nagyapáink sem ismerték őket, de a falu krónikájában megtalálhatjuk a róluk szóló feljegyzéseket”.

Mi sem lehet természetesebb: azért dohányoznak, mert állítólag a fővárosban is így tettek. Akiket persze nem ismernek, de mégis megvan róluk a maguk véleménye.

De hogy jönnek ide a páviánok?

Hasonlatként, egyleti órákon mesélt történetek megidézéseként: „Emberek szerettek volna lenni. [...] Az ötödik nap reggelén végül arra a kiábrándító következtetésre jutottak, hogy álmuk – éppen páviányoltuk miatt – megvalósíthatatlan. Erre még aznap fényűző pompájú felvonulást rendeztek, amin előírásszerűen mindenki részt vett, s ahol a világoskék selyemsállal ékesített királynő szívfacsaró szónoklatot intézett népéhez. Nagyapám mesélte, hogy a páviánok között akadtak olyanok is, akik végső kétségbeesésükben még a királynő beszéde alatt is fellázadtak sorsuk ellen, az utolsó sorba húzódtak és a tubákszelencét kinyitva hosszú ujjaik közé egy kevéske dohányt csippentettek, de ezeket az őrök kíméletlenül megfenyítették, és a végén, miután a királynő befejezte beszédét, ahányan csak voltak, kihegyezett végű karókra ugrottak hasmánt, így győzve le az emberiséget és így győzve le a halált”.

Felvidékre már csak a novellában szintén említett étek okán is gyanakodhatunk. A községházán esténként összegyűlők legszívesebben ugyanis krumplihéjlevet kortyolgatnak, melyet vitamindússága miatt is kedvelnek, mellé pedig jöhet a szenvedélyes dohányzás – együtt micsoda ízharmónia!

Ugyanígy volt ez a kárpátaljai országrészben is, mint az ungvári Ung című újságból is kiderült. Az 1884. szeptember 7-ei szám tájékoztatott az akkori viszonyokról: „a szegénység a mostoha talaj s égalji viszonyok mellett, még direct kárt okozó is, a mennyiben a felvidéki népnél, ha legfőbb élelmi cikkét képező burgonyája meg nem termett, s babja, zabja a tavasz felé fogyatékon van, éhség s ennek következményeként éhségi typhus s ugyanilyen viszonyok behatása alatt a forró nyári évszakban vérhas szokott fellépni, így az 1881. év tavaszán a felvidéken egy jelentékeny kiterjedésű chtyphus járvány uralkodott. Van továbbá a szegénységnek még egy másik állandó kísérője, mely kórt okozó hatányként működik, s ez a pálinkaivás. Tény, hogy a pálinka nehéz fárasztó munkánál az izomerőre (pillantatnyilag) üdítőleg hat, mint a dohányzás, bizonyos kedvérzést ébreszt az azt élvezőnél”.

A kedvérzés ébresztgetése persze mindig külön munkát is rótt a szegényekre, ha hozzá akartak jutni betevő nikotinjukhoz. Sodorhattak maguknak, rágcsálhatták a legolcsóbb dohányt, a rá fordítandó energiát nem tudták megspórolni. Ha pedig akadt valamicske pénz is, hát ment rögtön a valamivel nívósabb termékekre.

Milliók a dohányból

Az 1930-as évekre a Magyar Jövő szerint már ott tartottunk, hogy az állami bevételek tekintélyes része a dohányzásból jött, évente milliók folytak be „egy-egy dohányzónak naponként elfüstölt filléreiből”. A kormány pedig úgy döntött, a dohányosokra fog elsősorban gondolni, amikor felmerült, miből gazdálkodják ki a bolettára fordítandó milliókat, ezáltal talpra állítva a gazdálkodókat. De egyáltalán, mi az a boletta? Az ekkoriban, a ’29-33-as világválság idején a gabonatermelés ösztönzésére bevezetett ártámogatásról van szó, ezzel igyekeztek a búza és a rozs hazai árát mesterségesen a világpiaci árszint fölött tartani.

„A kormány igen jól tudja, hogy a dohányzó ember igen türelmes, képes mindenről lemondani, de a mindennapi három-négy szivarról, vagy a harminc-negyven cigarettáról, esetleg a nyolc-tíz pipa dohányról soha. Ha drágítanak, néhány napig fogadkozik, hogy nem fogja tömni az állam kasszáját, azután csak bosszankodik, hogy már megint többet kell kiadni a dohányra, de a nóta vége mindig egy: marad minden a régiben, a nikotin rabja tovább is elfüstöli a megszokott dohány mennyiséget”

– állapította meg a cikk szerzője.

Egy harmadik Felvidéknél járunk itt már: a Trianon után magyarnak megmaradt területekről. Súlyos függés alakult ki itt is, egy év alatt a magyarországi területen az emberek több mint hétmillió pengő értékű trafikárut dohányoztak el. Nemcsak szivar vagy cigaretta fogyott, de errefelé akadtak még, akik burnótoztak: a tubák néven is ismert finom dohányport az orrukba szippantották. A dohányosoknak mindenesetre nagy árat kellett fizetniük a gabonaügyi küzdelmekért: „az a néhány ezer füstölő, aki a Felvidéken rabja a dohányzásnak, ha az eddigi mértékben fog dohányozni, egy év alatt 460 ezer pengővel többet fog a trafikokban elkölteni, mint eddig”.

A Princesas és a Király cigaretta fogyasztói különösen megszenvedték a dolgot, de nem volt egyszerű az olyan márkák kedvelőinek sem, mint a Memphis, a Mirjam, vagy szivarok közül a Portorico, a Joviales és a Cigarillas.

„Ezek az adatok azt igazolják, hogy a súlyos gazdasági helyzet miatt a legtöbb dohányzó ember a kvalitás tekintetében leszállította igényeit s ha már nem tud leszokni szenvedélyéről, hát legalább komiszat füstöl”

– állapította meg a cikk.

A nélkülözés nagy úr

A magyarlakta települések később is izgalmas képet mutattak, az egymással való összevetés különösen. A Korunk 2016/11. számában írt függőségeinkről Szerbhorváth György és Papp Z. Attila, a következőket kimutatva a fiatalok esetében: „A Vajdaságban a lányok közel kétszer kisebb eséllyel próbálnak ki valamilyen szert, mint a fiúk. Erdélyben azt látjuk, hogy a munkanélküliek körében nagyobb eséllyel bukkanhat fel a fogyasztás, mint az aktívak körében. (…) Az a tény, hogy valaki szüleivel él-e avagy nem – Erdélyt leszámítva – mindenhol statisztikailag jelentős hatással bír: a szülői ház mondhatni kétszeres »védettséget« biztosít. A dohányzás, alkoholfogyasztás hatása e modellekben is megmarad, és mint említettük, a baráti kör drogfogyasztása a meghatározó: Kárpátalján 26-szor, Vajdaságban 16-szor, Felvidéken 12-szer, míg Erdélyben 89-szer nagyobb az esélye annak, hogy valaki kipróbálja a drogokat, ha ismerősei, barátai már kipróbálták. A rendszeresen cigarettázók és az alkoholt fogyasztók átlagéletkora régiónként szignifikánsan eltér; ez azt jelenti, hogy a vajdasági fiatalok kezdenek el legkorábban cigarettázni és alkoholizálni, majd a kárpátaljaiak következnek, utánuk az erdélyiek, végül a felvidékiek. Amikor pedig úgy vizsgáltuk, hogy a határon túli magyar fiatalok közül hol dohányoztak és »rúgtak már be életükben először«, akkor szintén hasonló sorrendet kaptunk, bár itt Erdély és Felvidék helyet cserélt.”

Tífuszjárványtól szerencsére legalább már nem kell tartani, krumplihéjlevelet sem szürcsölni mellé, de a nélkülözés, az ma is nagy úr tud lenni.

Nyitóképünk illusztráció (Kiránduló férfiak 1923-ban [Fotó: Fortepan / az IMG2GO-val színezve])