Itt a nyár, végre a teraszokra is ki lehet ülni, a járványügyi szabályok értelmében most már akár társaságban is. Ezen alkalmakra pedig pompás dohányzási forma a vízipipa, amely sokak körében éppen a társasági jellege miatt örvend nagy népszerűségnek.

A vízipipa múltja

Zavaros eredet

A legtöbb helyen azt olvasni, Indiában, a mogul királyi udvarban fejlesztették ki a 16. század második felében a mai vízipipa elődjét. Ahlī Shirazi perzsa költő (megh. 1535) egy négysoros versszakban azonban már utal a ğalyān (vízipipa) használatára, amelyet így legalább I. Tahmászp perzsa sah (uralk. 1524−1576) idejére vissza lehet vezetni. Akárhogy is, a legtöbb verzióban egy bizonyos Hakim Abu’l-Fath Gilani nevű úr a képbe szokott kerülni, aki Perzsiából Indiába emigrált, és számunkra ismeretlen okokból a császári udvar orvosa lett. Egyes teóriák szerint tehát Gilani Perzsiából hozta magával a vízipipa koncepcióját, mások viszont úgy vélik, hogy a mogul környezetében éppen maga a doktor lehetett az ötletgazda.

A vízipipa világhódító útja Nyugat-Indiában, a pakisztáni határ mellett kezdődött körülbelül egy évezreddel ezelőtt, bár eleinte nem dohányt szívtak belőle, és a megjelenése is teljesen más volt. Egyes források szerint a vízipipát egy indiai orvos találta fel, és Akbar császárnak mutatták be. Az indiaiak a korai idők óta termesztettek kendert, a magját gyógyszerként használták, majd felfedezték a levelek erős bódító hatását – ennek fogyasztására kerestek eszközt, és így született meg a vízipipa elődje, a nargile, ami kókuszt jelent. Nem véletlenül, hiszen eleinte kókuszdiót használtak erre a célra: a gyümölcs húsát kivájták, majd a héjába lyukat fúrtak, abba pedig egy szalmaszálat helyeztek. Ebből leginkább hasist és ópiumot szívtak.

India nyugati részéről terjedt el a nargile a Perzsa Királyságban, melynek részét képezte Pakisztán, Afganisztán, Közép-Ázsia és Észak-Afrika arab részei. A perzsák továbbtökéletesítették az eszközt: kókusz helyett porcelánflaskát használtak, a szalmaszálat pedig rugalmas csővel helyettesítették, illetve később a vízipipát egy kis bronztálcával is ellátták, amelyen a dohányt tartották. A muszlim vallás ugyanis nem engedélyezte a tudatmódosító szerek fogyasztását, ezért a korábban használt kábító hatású növényeket idővel lecserélték egy általuk kikísérletezett dohányfajtára, amelyet ma is szívunk a vízipipából: a tömbekire.

A tömbeki elterjedésével a vízipipázás is egyre népszerűbb lett. Az Oszmán Birodalomban a vízipipa-készítés egyfajta művészeti ággá nőtte ki magát, és pipapiacokon árulták a legkülönbözőbb darabokat. Törökországba körülbelül 400 éve érkezett a vízipipa, és egyre inkább elterjedt előkelő körökben is. Éppen ezért a kinézete megváltozott: kevesebb fát használtak, több fémet és üveget, gyönyörű festéssel és mozaikokkal díszítették, hogy minél elegánsabbá tegyék, és a mérete is sokkal nagyobb lett. Ezek hasonlítanak leginkább a ma ismert vízipipákra.

A vízipipa jelene

A törököknél és az arab világban ma már a hagyományok megkérdőjelezhetetlen részét képezi ez az időtöltés, melyet pihentető és társas tevékenységnek tartanak. A cigarettáról ezzel ellentétben azt mondják, hogy az ideges, rohanó, versenyző embereké, azonban a „nargile” szívása közben van idő gondolkodni.

Ma már nakhla dohányt szívunk a vízipipából, mely a közönséges és a tömbeki dohány keveréke. Ezt legtöbbször cukros, mézes, glicerines vagy aromás melaszban áztatják, aszalt gyümölccsel dúsítják.

Az 1960-as évektől az Amerikai Egyesült Államokban, Európában és Ausztráliában is elterjedt a dohányzásnak ez a fajtája, bár eleinte sokan rosszallóan nézték, mert a vízipipát még mindig a drogfogyasztással hozták kapcsolatba. Azonban idővel elfogadták a dohányfogyasztás egyik válfajának, a legtöbb országban pedig ma már számtalan vízipipabár nyílt, ahol főként fiatalok élvezik a gyümölcsízű – sőt, sokszor koktélok fantázianeveivel ellátott – füstölnivalót.

A vízipipa jövője

Az eredeti koncepció az volt a vízipipa feltalálásakor, hogy a víz kiszűri a dohány égésével járó károsanyag-mennyiség nagyját. Sokan hiszik, hogy a vízipipa éppen ezért kevésbé ártalmas, mint a cigaretta, ám ez tévedés. A víztartály valóban lehűti a füstöt, azonban a megszűrt, hideg füst éppoly ártalmas, ráadásul a nakhla nikotintartalma is magasabb, mint a cigarettákban használt dohányoké. A víz ráadásul megköti a vízipipa füstjében található káros anyagokat és a nikotint. Egy teljes vízipipa-használattal (20-80 perc pipázás, 50-200 pöfékeléssel) annyi füst és szén-monoxid jut a szervezetbe, mint száz cigaretta elszívásával.

Megoldást jelenthet, ha vízipipakövet használunk. A 2010-es évek első felében kezdett elterjedni, miután a dohányzásellenes kampányok a vízipipázás visszaszorulását is eredményezték. Kellett egy olyan hordozóanyag, amely képes az ízesített melasz felszívására, s több geológiai ásvány is megfelelőnek bizonyult a célra. A vízipipakövek dohányokkal szembeni előnye, hogy fogyasztásuk nem jár égéssel, nagyobb gőzfelhőt eredményeznek, nikotin- és kátránymentesek, így fogyasztásuk nem jár fejfájással azoknál, akik egyébként nem dohányoznak. Az e célra készülő szirupokkal újraízesíthetőek, s még így is olcsóbbak, mint a dohányok.