Hogy erről megbizonyosodjunk, elég egy kevéssé ismert újságot, a Nemzeti Nőnevelést felütni. A dohányzást illetően legalábbis a hazai leányiskolák és nőneveléssel foglalkozó intézetek szakfolyóiratából is képbe kerülhettünk. Kell ennél beszédesebb? A lap 1883. május 1-jei számában Kerékgyártó Elek irodalomtörténész írt ismertetőt Greguss Ágost „mondásairól”. Azaz: a Mondások az élet könyvéből című kötetről. (Antikvár példánya ma is megrendelhető az interneten.) Az elején gyorsan igyekszik magyarázni, miért itt jelentkezik a recenzióval: hiszen hazánk hölgyeit felolvasásai és művei által egyaránt lekötelezte már Greguss! Kézenfekvőbb magyarázatnak tűnik, hogy itt volt lehetősége arra, hogy közölje az írását.

Kerékgyártó idéz is néhány tanulságos mondást, ezek között találjuk a következőt:

„Magyar ember több dohányt fogyaszt, mint könyvet. De pipája még dohányán is túltesz. A magyar ember ma is nagypipájú, kevés dohányú.”

Hogy pedig meggyőződjünk fenti állításunk igazságáról, üssük fel a 27 évvel későbbi, 1910. május 1-jei számot. A szerző ezúttal a kevésbé neves, de jelen folyóiratba mégiscsak jobban illő Zempléni Gyuláné. A munkásasszony és a gyermek védelme című cikk praktikus tanácsokat fogalmaz meg progresszív szellemben, más országok példáit dicsérve:

„talán észre sem vesszük, mennyi a keserves mulasztásunk ezen a téren [a munkások helyzetének javításán – szerk.], azalatt a külföld minden államában nagyban folyik az igazi népboldogítás munkája.”

És hogy miben is jobb a helyzet máshol? Például megértik, hogy nem elég csak a férfi munkáson segíteni, tenni kell az „elnyomott” asszony- és gyerekmunkásért is! Milyen gondokat látott a szerző? Itt kapcsolódunk vissza a füstölgés kérdéséhez:

„Az a szegény asszony, akit a nyomor a gyári munkába hajt, ma még azon a ponton van, hogy gyenge sejtelme sincs róla, mily égbekiáltó igazságtalanság történik vele gyakran, amikor kora reggeltől napestig dolgoztatják a mondjuk gyufa, dohány stb. gyárak gyilkos levegőjében, aránytalanul csekély fizetésért, vagy a nyomdákban, ahol a nyomdafesték fekszi meg a tüdejét.”

Azért benne van ebben a vágyott népboldogításban a másik fölé kerekedő sajnálkozás is: lám, a megmentendők nem is igazán tudják, mekkora bajban vannak!

Filozofikusabb jellegű magyarázatokat találunk dr. Sebestyén Jenő 1880-as, szintén a Nemzeti Nőnevelésben megjelenő írásában. A református teológus tájékozottsága lenyűgöző, cikkében a francia közgazdász, Henri Baudrillart azonos évben teljessé váló munkáját, az Histoire de luxe-öt (A luxus története) mutatja be. Logikusabbnak tűnne, ha a fiatalabbik Baudrillart-t, Alfredot szemlézné, hiszen ő XI. Piusz pápa bíborosaként vált ismertté. A fenti cikk írásakor viszont utóbbi még csupán 21 éves, széles körben nem túl ismert. (De már olyan osztálytársai vannak, mint Jean Jaures és Henri Bergson!) Na de térjünk vissza az idősebb Baudrillart fényűzésről írott művére, hogy itt már a luxus természetéről képet kapjunk. Sebestyén így foglalja össze az olvasottakat:

„Az illető fogyasztás, fényűzés magában véve nem rossz, nem ártalmas, azzá csak azáltal válik, hogy valamely szükségesebb, czélszerűbb szükséglet kielégítésének rovására vagy a kellő mértéken túl történik. – E szerint mindenféle fogyasztás lehet fényűzés. A közönséges életben a fényűzés fogalma alatt rendesen elegancziát is értenek. A dohány és szeszesitalok fogyasztása például bizony nem igen elegáns, mégis igen sokakra nézve nagyon könnyen ártalmas fényűzéssé lehet. De hisz a közönséges életben a nagy költekezést is fényűzésnek szokták tekinteni, s igen helyesen; csak azzal a megkülönböztetéssel, hogy míg minden nagy költekezés, pazarlás – ártalmas fényűzés, addig nem minden fényűzés egyúttal pazarlás is.”

Baudrillart – és a nyomán Sebestyén – leginkább mértékletességre int, rámutatva arra, hogy a korábbiakkal szemben a fényűzés már nem csupán a társadalom egyik-másik rétegét, hanem az egészét fenyegeti. Fejtegetései ma talán minden korábbinál aktuálisabbnak tűnnek, a nyugati világban legalábbis mindenképp. Felmerül a kérdés, hogy a civilizáció tette-e ezt velünk. Baudrillart szerint igen, de ettől még nem magával a civilizációval van a gond. Ugyanis:

„Az ember élete munkából és küzdelemből áll. Amint küzdenie kell a természet hatalma, úgy küzdenie kell saját ösztöneinek féktelensége ellen is. A kérdés tehát az: vajjon a czivilizáczió egyúttal megadja-e azon eszközöket is, amelyekkel az általa fölidézett veszélyeket kikerülhetjük? Igenis megadja. A czivilizáczió fejleszti a lelket, az értelmet, az érzést, megadja azon képességet, hogy mindinkább meg bírjuk különböztetni a valódi jót a fölöslegestől, a külsőségtől, üres csillogástól; a czivilizáczió terjeszti a vágyat, hogy csakis ezen valódi jó után törekedjünk. S ebben áll az igazi műveltség.”

Hogyan fordíthatjuk le mindezt a dohányzás vonatkozására? A baudrillart-i értelemben a fontos itt is a mértéktartás kérdése, ahogy az alkohol esetében is. Nem hozhatjuk egy szintre a bármiféle pöfékelést azzal, amikor valaki a legrosszabb dohányt rágja naphosszat, és már bőre-fogai állapota mutatja évtizedes szokása eredményét. Ahogy a pohár bor elfogyasztását sem tekinthetjük azonosnak az idült alkoholizmussal, de még annak előszobájaként sem érdemes kezelnünk. A dolgok megkülönböztetésére való képességben rejlik, hogy a vízipipázást meg tudjuk különböztetni a legolcsóbb régi magyar cigarettamárkákhoz való ragaszkodástól. S a mégiscsak elegánsnak mondható szivartípusok kedvelését, vasárnapi ebéd utáni fogyasztását attól, amikor valaki kilenc-tíz szálat szív el egymás után a megállóban, majd elhajítja a csikkeket.

A fényűzés ebből a szempontból sokkal inkább vonatkoztatható arra, amikor valaki a legolcsóbb márkára költi el fizetésének meghatározó részét, mintsem mikor beszerzi az egyedileg valóban drágább, de egzisztenciáját nem veszélyeztető terméket. Ha a luxus csábítását a teljes társadalomra kiterjesztjük, jól láthatjuk, hogy vagyoni és társadalmi helyzettől, nemtől és kortól, családi állapottól függetlenül bárki beleeshet – amennyiben nem ismeri a határait, és nem tudja, adott körülmények között épp meddig mehet el biztonsággal. Bizonyosan hamis, de kényelmes gondolat tehát, hogy a fényűzés mindig valami olyasmi, amit a nálam gazdagabbak művelnek. Visszatérve korábbi idézeteinkre: fényűzés több dohányt fogyasztani, mint könyvet, mert a civilizáció segítene számunkra súlyozni az értékeket, és megmutatni, miből mennyit érdemes magunkhoz venni. Nagypipájúnak és kevés dohányúnak lenni viszont már nem feltétlenül luxus – működhet mértéktartóan. Zempléni Gyuláné cikke pedig szintén a civilizáció épülését segítő gondolatból születik: ebben áll, hogy felismerjük, hogyan aránylik egymáshoz a testünket romboló munka és az érte kapott csekély ellenérték. Baudrillart és Zempléni egyaránt a nem pejoratívan értett népboldogításban látták küldetésüket, a józan mértékletesség pedig segíthet minden esetben felismerni, mi szolgál épülésünkre, és mi az, ami már csak elvesz tőlünk.

Nyitókép: Horváth Alajos / Fortepan / az IMG2GO-val színezve