Szagos kis „dorongok” – akár így is nevezhetnénk korunk népszerű, új és egyben illegális termékét, az Elf Bart. Alig kapták fel a fiatalok, a sajtót máris eluralta a pánikhangulat, hiszen mi lesz ezek után a fejlődésben lévő ifjúsággal? Vajon a pink lemonade ízesítésű „manórudi” fogja a szakadék szélére hajtani a tinédzsereket? Esetleg a coconut melon lesz az első lépés a tüdőrák felé? Nehéz most még megmondani, mindenesetre az a legrosszabb az új kedvencben, hogy túl jó – szól a szakértői ítélet.

Mintha csak korunk ars poeticáját leplezték volna le! Eljön még az a jövő is, amelyben már nemcsak a cigarettásdobozoknak kell barnászöldnek, a dohánytermékeknek pedig teljesen ízesítetlennek lenniük, de semmi egészségre káros szenvedélyt nem élvezhetünk majd. Cukor helyett ízetlen cukorpótlót! Édes likőrök, füstös whiskyk helyett kizárólag savanyú borokat! Érezzük át már az elejétől, micsoda romlásba taszít minket bűnös szenvedélyünk!

Így persze már a szagos kis dorongok sem férnek bele, amely megnevezést egyébként Váncsa István 2004-es Élet és Irodalom-vezércikkéből vettem. Természetesen nem a ma népszerű termékekre értette, szivarügyekről írt éppen, az akkori kormány záróvacsorájának választásán morfondírozva. Elsőként is a rendelés árán, amely összeget látva kicsit megnyugszunk, nem érezzük lehetetlenül alacsonynak a mostani összegekhez képest. Nézzük csak: „Szivar van szálanként pár száz forintért is, meg pár ezerért is, például a Trinidad Fundadores nyolcezer-ötszázba, a Montecristo A tizenháromezer-kilencszázba kerül. Átlagárnak nyugodtan vehetünk háromezret, ha tehát a kormány tavaly év végi záróvacsorájára csakugyan hatvanezer forintért rendeltek szivart, akkor valószínűleg egyetlen dobozról, vagyis húsz szálról lehetett szó. Mondjuk, Pleiades Pluton esetén az hajszálpontosan hatvanezer forint. Ismeretes, hogy a vacsorán hetvenöten vettek részt, akkor tehát nekik kellett a húsz szál szivaron osztozniuk, nyilván sorsot húztak, aki veszített, annak a passzív dohányzás maradt. Másik lehetőség, hogy körbeadták az égő szivarokat, ez azonban nagyfokú együttműködési készséget, sőt szolidaritásra való hajlamot tételezne föl, tehát bízvást kizárható” – élcelődött a szerző, majd sietett hozzátenni, hogy őt mindenesetre nem az érdekli, mit és mennyiért szívnak, mit isznak utána és így tovább.

Annál is inkább, merthogy Váncsa nemcsak gasztronómiáról, de dohányzásról is ihletetten tud írni. Illetve, elsősorban: rendkívül viccesen. Például a Beszélő 1994/39. számában, ahol egyszerre volt szó vodkáról, dohányról, sőt, füstölt heringről. Mindez az arhangelszki favágókról jutott eszébe, akiknek ugye mindenekelőtt pénz kell, hogy azt az említett három földi jóra költsék. Miben kapták mégis a fizetésüket? Tamponban. Tévedésről szó sincs:

„Ezek a favágók nem Óz birodalmában élnek, hanem a valóságban. A valóságban pedig pár százezer rubel annyit ér, mint a papír, amire nyomták, a rubel nem vodka, dohány vagy füstölt hering, hanem csak pár gramm cellulóz, és az is marad. Nem így a tampon.”

Még mindig nem értjük, hogy lesz ebből végül dohány, hering és boldogság? Olvassuk csak tovább: „nem tudjuk, hány tampont lehet keresni havonta a Pinyega-menti erdőkben, mindenesetre azt egyszer megkapja az ember, utána ugye elcseréli ágybetétre, az ágybetétet légipostás borítékra, a borítékot gázálarcra, a gázálarcot aranyér elleni kenőcsre, és így tovább mindaddig, amíg vodkához, dohányhoz és füstölt heringhez nem jut, utána eszik, iszik, és elégedetten megy vissza fát vágni a Pinyegához.”

Hogyan máshogy is ment volna az élet a nagy Szovjetunióban? Kelet-Közép-Európában hozzászokhattunk mi is az ügyeskedés hasonló módozataihoz. Elvégre, ki mint vet, úgy a maga szerencséjének kovácsa, és így tovább. Ha pedig az Úr tampont és ágybetétet ád, mi abból vagyunk kénytelenek dohányt és füstölt heringet csinálni. Sejtjük persze, útközben számtalan módon próbálnak majd keresztbe tenni nekünk, de mi ügyet sem vetve verekedjük át magunkat a célpontig. Legalábbis a „nincs elég bajom?” mottó jegyében szeretjük úgy gondolni, hogy hiába akarunk egy kis nyugalmat, mindenki ellenünk szövetkezik.

Ennek ellenében pedig valljuk, amit Tandori Dezső állított mottóként az Élet és Irodalom 1994/21. számában: „Vagy ne állj neki, vagy ne árts neki.” Ebben persze benne van az is, hogy ha már csináljuk, hát műveljük rendesen. Ne félszívvel, ne végig magunkat ostorozva. Jöjjön, aminek jönnie kell!

„Ha már dohányzunk, annak ne ártsunk (legalább). Eldöntendő, majd eldől etc., az árt-e nekünk (a dohányzás). De hát szegény dohányzást valamiért csak tesszük, ez a valami (az ok, jaj, az ok) mi vagyunk, hát a dohányzás, a jámbor, csak közbeiktatott láncszem, rész az erős (erőtlen) bástyán… ne erőltessük ezt, a lánc beteg embere is rés stb.”

– foglalta össze a jeles költő. Szimpatikus, tartózkodó hozzáállás. Nem önostoroz, nem vonul terápiára, egyszerűen csak hagyja, hogy kis emberi gyarlóságaink működjenek a maguk módján.

A bajok mindig akkor jönnek csőstül, amikor valamiféle utópikus felhorgadás jegyében küszöbölnénk ki egyszer s mindenkorra valamiféle öröktől létező problémát. Így lesz a drogellenes háborúnak is olykor több halottja, mint a kábítószernek, így vezet lázongásokhoz az alkohol hatósági tilalma. Hagyni kellene inkább az embereket létezni. A dohányzásnak pedig nem ártani – és egy kicsit minden és mindenki olyan, mint a dohányzás, fogalmazza meg Tandori. Siet is a magyarázattal, illetve hát annak elismerésével, hogy itt valamiféle válaszadásra lenne szükség. Így:

„No, most ezt a közérthető mondatot nem ártana helyesen megfejteni. Ugye, ugye. A nyelv, a posztmodern nyelv, a nyelv, s üdvei… Mondjam-e: talán amit mi bagózunk el, csezderfild jeligére, annak nem illik ártani? Brr, hogy mi szó rímel akkor a cigire. Nem is mondom, coki.”

Jól is lenne így, mi mégis csak irigykedünk a lóverseny szurkolójára, vágyakozunk még az említett vodka és halvacsora után is. Gazdasági válsággal súlyosbított időkben annál inkább éljük ezt, és végül már az arhangelszki favágók nyomorúságos életére is irigykedni kezdünk. Hogy miért, ezt válaszolja meg helyettünk ismét csak Váncsa István:

„Mert nálunk se szokott lenni fizetés, pláne nem szokott lenni honorárium, viszont itten még tampon sincs. Ha volna, akkor csere így, csere úgy, mígnem – nemzeti sajátosságainknak megfelelően – fehérborra, cigarettára és füstölt csülökre tennénk szert, ezeket mértékkel fogyasztanánk, és elégedetten vágnánk a fát tovább. Most viszont elégedetlenül vágjuk, mert az a száraz, tiszta érzés, ami a tampontól van, az fájón hiányzik minekünk.”

Nyitóképünk illusztráció (Fotó: Jonathan Borba / Unsplash)

A cikk a Tobacco 2022/08-as számában jelent meg.