Vannak folyóiratok és könyvek, amelyek felé érdemes fenntartásokkal közelíteni. Legalábbis ami a bennük olvasható megállapítások tudományos hitelességét illeti. A rendszerváltás utáni Turán folyóirat, mely magát a magyar eredetkutatással foglalkozó tudományok lapjának nevezte, mindenképpen ilyen. Nem innen érdemes elsődlegesen tájékozódni, ami a nyelvrokonság kérdéseit, illetve a mindenféle sztyeppei nomád népeket illeti. Mégis érdemes lehet olvasni, ha a különféle narratívákkal tisztában szeretnénk lenni. És persze tényszerűen megálló dolgokkal is találkozhatunk itt, ha a részletkérdésekre koncentrálunk.

Az is érdekes lehet, hogy a különféle alternatív elméletekben miként jelenik meg a dohányzás kérdése. Amikor pedig időben közelebbi példáknál, például a kalotaszegi és gyimesvölgyi népi gyógynövényismeretnél járunk, akkor jó eséllyel bízhatunk az olvasottakban. Persze nem vagyunk etnofarmako-botanikusok (micsoda szó!), hogy a hasonló tanulmányokat szakértői szemmel forgathassuk. De a helyi adatközlőktől így is érdekes dolgokról értesülhetünk. Szabó László Gy. 2002-es cikkéről van szó, itt találkozunk egyebek közt egérfarokkal és farkasalmafával, murokkal és szarkalábbal. Esetükben most a Nicotiana tabacum, azaz a dohány, dohán érdekes: a megállapítás szerint dohánylével mossák az állatokat tetű és rüh ellen, de hatékony molyűző is. Próbáltuk már? Bánffyhunyadiak és gyerőmonostoriak már igen.

Az alma és a dohány nem szeretik egymást – ezt már az újvidéki Családi kör 2003. október 2-ai számából, egy keretes írásból tudjuk meg. A szerző amerikai tudósokra hivatkozik, ennél jobban viszont nem részletezi, honnan is származik mindez. Az alapmegállapítást persze nehéz vitatni: a gyümölcsben és főzelékfélékben gazdag étrend gyógyító hatású. Azok a dohányosok pedig, akik sok almát esznek, bizonyos mértékig védve is vannak a légúti szervek gyulladásos betegségeivel szemben. De az alma nemcsak a káros hatások alól mentesít, hanem állítólag a cigarettát magát is elűzi: a gyümölcs után nem ízlik a dohány. Ez eddig még általános megfigyelés is lehet, ezt követően jön a tudományos állítás: a dohányosokra jellemző sárgásabb bőrszín egy idő után kivilágosodik. Legalábbis ezt állítják amerikai tudósok a Családi kör szerint.

Más újságokban a fikusz és a dohány váratlan kapcsolatára bukkanunk. A Zalai Hírlap kilencvenes évekbeli tárcaírója nagyszerű házi fortélyokat vesz végig: hogyan főzzünk háromszor húslevest ugyanabból a csirkecsontból, miként sodorjunk dohányt a fikuszból. Azért otthon inkább ne próbálkozzunk vele! Ha időben visszaugrunk jó pár évtizedet, az 1935. január 6-ai számban érdekesebb dolgokat olvashatunk Natter-Nád Miksától. A több virágos könyvet is jegyző újságíró-biológus szerint a szobai dísznövények közül a legismertebb, legkedveltebb a fikusz. Mindent pótol, de a fikuszt nem pótolja semmi! Sok érdekes dolog kiderül e növényről, esetünkben viszont az igazán érdekes az: ha a leveleken fehér élősdi rovarok mutatkoztak, akkor azokat erős dohányfőzettel, illetve nikotinnal vagy nikotinoldattal mosták le. Hasonlóról az Új Idők kertészeti rovatvezetője, Kardos Árpád is tudott. 1931-es cikkében szobanövényeink ellenségeit vette végig, a levéltetveket a rózsák, fuksziák és gyengébb szerkezetű növények nagy ellenlábasaként megnevezve. Gond egy szál se, ha rendesen gondozzuk azokat, kellő vízmennyiséget és napfényt biztosítva számukra. Ha viszont valami hiány áll be, rögtön megjelennek a levéltetvek, amelyek ellen kitűnő védelmet nyújt a tubusban kapható nikotinkivonat. Ezt a cikk szerint huszonöt-, ötven- és százszoros mennyiségű vízzel kellett felhígítani, majd esetleg keverni hozzá egy kis mosószappanoldatot. (A növényvédő szerként alkalmazott nikotinkivonatról írtunk a 2022/01-es számunkban is a Hatvan éve végezték ki a nikotinos sorozatgyilkost című cikkünkben – a szerk.)

Ha már rátaláltunk Natter-Nád Miksára, haladjunk is tovább vele. A derék botanikus két világháborút is túlélt, az első után ráadásul szibériai hadifogsággal. De visszatért, és tovább foglalkozott kedvenc növényeivel. Az Élet és Tudomány 1959-es kalendáriumában például a „pacsuli növény” titkait kutatta. Múltat idézett a régmúltban, felelevenítve azokat a néhány évtizeddel korábbi időket, amikor a kézmosó szappanok és a szagos vizek legelterjedtebb illatosító anyagának a pacsuli számított. A kifejezéssel ma már ritkán találkozunk, leginkább múlt századi regényekből, illetve idősebbek szóhasználatából ismerős a fogalom. Natter-Nád cikkéből kiderül, az indiai asszonyok előszeretettel kenték be hajukat a pat-suli növény olajával, de ezzel illatosították ruhájukat, sáljaikat, míg a távol-keleti szigetlakók a dohányt is. Az Élővilág 1965-ös évfolyamából azt is megtudhattuk, hogy a barna pacsuliolaj erős illatú, szaga pedig a szantálfa illóolajára emlékeztet.

Később már inkább elvált egymástól dohány és pacsuli, megmaradtak egymás ellentétének. Pedig az Esti Hírlap 1961. május 4-ei számában így panaszkodott Kreisz Piroska, Baross téri szabásznő:

„Túl sok a kölniillatú férfi. Egyik-másik csak úgy ontja villamoson, autóbuszon a pacsuliszagot. Egy enyhe dohány-, vagy szénaillat nem bántó, de az erős kölnizés, amire a férfiak, különösen a fiatalabbak egy része rákapott, kimondottan ellenszenves. Ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amelyek ellenkeznek a férfiak sajátos alkatával, természetével. Nagyon nem tetszik.”

Vajon élnek még közöttünk Kreisz Piroskák?

De térjünk is vissza még egy kicsit oda, mi mindenre használta és használja a dohányt az istenadta nép. A témában ismét érdemes Natter-Nádhoz fordulni, aki a Természet és Társadalomban részletezte, miféle mérgeket fogyasztanak az állatok. Amikor bánatosan döntjük magunkba az újabb korsó sört, fizetünk a következő gyrostálért, ne keseredjünk: az állatok sem különbek nálunk. Még a dohányfogyasztásban sem!

Pedig a szerző is azt írja, a dohány alkaloidája, vagyis a nikotin az ún. plazmamérgek közül való, és egyként káros minden élő szervezetre. Nem véletlen, hogy a dohánypor és a folyékony nikotin egyaránt tökéletes rovarirtó szer. Mégis van két olyan rovar – szögezi le az 1956-os írásban –, amely a dohányon vagy dohányból él. Az egyik ilyen a dohánytripsz (Thrips tabaci), amely feltépdesi a dohánylevelek bőrszövetét, és a sebzés helyén kiszivárgó léből táplálkozik. Ínycsiklandó! A másikként a farágó bogarat, tehát a xylofagok családjába tartozó Lasioderma serricorne nevű apró élőlényt említi, amely a dohányleveleket, a szivart és a cigarettát is összevissza lyukasztja. (Ma már dohánybogár néven ismert.) A dohányraktárak egyik komoly kártevőjeként tartják számon. Natter-Nád hozzáteszi mindehhez, hogy a dohány levelét a kecske is elfogyasztja anélkül, hogy baja lenne tőle. Legalábbis azonnal nem lesz. De mit mondanak vajon a kecskéknek szóló életvezetési könyvek a hosszú távú káros hatásokról? Olvasnám! Natter-Nád rövid cikkéből kiderül az is, hogy a foltos bürök (Conium maculatum) magja minden gerinces állatra, de még a rovarokra és férgekre is méregként hat, viszont a fürj, a veréb és a seregély tekintélyes mennyiséget el tud fogyasztani belőle. Bajuk nem lesz tőle, viszont ha az ember olyan fürjet fogyaszt, amely bürökmaggal táplálkozott, akkor is mérgezési tüneteket fog mutatni. Ezzel a végtelenül szomorú példával zárjuk cikkünket: míg olvasónk újabb szál cigivel oldaná a feszültséget, egy bürökzabáló fürj közben is jót nevet mindannyiunkon.

Nyitóképünk illusztráció (Fotó: Pixabay / Pexels)