2013. július 1-jén indult a jelenleg is működő dohány-kiskereskedelmi rendszer Magyarországon. A Tobacco Magazin 2014/2-es számában megjelent cikkében Hornyák Balázs, a Dohánymúzeum alapítója foglalta össze a trafikok történelmét.

A trafik belsejében szigorú előírások uralkodtak

A trafik a dohányos ember életében az állandó pont, a trafikos pedig bajainak, vágyainak ismerője, megbízható cinkostársa a napi füstölnivaló beszerzésében. Kapcsolatuk bizalmi kapcsolat, amit nem érthet meg senki, csak az, aki maga is ápol egy ilyen viszonyt egy trafikossal. Dohánymúzeum sorozatunkat a trafikok mesés történetével folytatjuk.

A trafik a gyerekek álmainak színtere, csodálat tárgyát képező apró játékokkal, üveggolyóval, ólomkatonával, cukorkával. A trafik a szerelmes fiatal lányok üzlete, romantikus levélpapírokkal, borítékkal, tintával, bélyeggel. A trafik az emberek törzshelye, ahol sorsjegyet, tantuszt, villamosjegyet, borotvapengét, napilapot lehet kapni. Legalábbis a múltban ez a leírás illett leginkább a kis dohányboltokra. A szó eredeti értelmében vett trafik ma már nem létezik. 1945 után fokozatosan az élelmiszerboltok, a szuper- és hipermarketek, benzinkutak, újságosok vették át a szerepüket. Ezzel párhuzamosan elpárolgott a régi meghitt hangulat is. Az eladó – meglátva a vevőt – nem nyúlt automatikusan annak kedvenc márkája után a polcra, nem kínált újonnan megjelent termékeket, nem kérdezte meg, hogy a legutóbb ajándékba vett szivar ízlett-e az ismerősnek, nem érdekelte a gondja, baja. A benzinkúton nem gyűltek össze a pult körül az emberek egy kis beszélgetésre, hogy megvitassák dohányos tapasztalataikat, hogy ki melyik márkával elégedett vagy éppen nem az.

Trafik, a legpompásabb intézmény

Egykor a trafik az egyik legpompásabb intézmény volt, mely a másik legpompásabb, a Dohányjövedék termékeit volt hivatott elárusítani különböző formákban. Volt dohány kis- és nagyáruda, általánossági és különlegességi trafik. Az általánosságiban csak a leghétköznapibb, legolcsóbb és legkedveltebb márkákat lehetett kapni. Drágább luxuscigarettákért, külföldi szivarokért, alkalmilag gyártott mintagyűjteményekért a különlegességi trafikba kellett menni. A kis dohányboltok a nagyárudákból és dohánytőzsdékből rendelték meg az egyes márkákból szükséges mennyiséget.

A trafiknak ízlésesen kialakított kirakata volt, melyben láthatók voltak az üzlet kínálatának ízelítői, a legkedveltebb és a legújabb dohánytermékek is. Rendszeresen rendeztek kirakatversenyt, és a legötletesebben, legízlésesebben berendezett vitrinek alkotói díjat és elismerést kaptak, nevük, üzletük képe – kollégáik okulására – bekerült a Dohányárusok zsebnaptárába is.

A trafik általában az utca felé tömör, kétszárnyú faajtóval rendelkezett, melyet a hajnali nyitáskor kettétárva, feltárultak a belső felükre erősített színes, zománcozott lemez reklámtáblák, a legújabb termékeket hirdető kis ragaszok és a legfontosabb információkat, távbeszélőszámokat felsorakoztató kis táblák.

Fáradjon be a csodák kicsiny boltjába!

A trafik belsejében szigorú előírások uralkodtak. A téli, fűtési időszakban a kályhára bevizezett rongyot kellett tenni, mely biztosította az üzletben a magas páratartalmat, így a dohányok nem száradtak ki. Természetesen akkoriban nem voltak ilyen modern, aromazáró és a kiszáradást megakadályozó csomagolóanyagok, a dohányok, cigaretták legtöbbje egyrétegű papírcsomagban került ki a gyárból. Csak a drágább márkákat tették kemény kartondobozba, melyet zsír- és sztaniolpapírral is kibéleltek és „pergaminnal” vettek körül.

A polcokra úgy kellett az árut kihelyezni, hogy azok a falat nem érinthették, kivéve, ha a polc mögötti teljes falfelület faburkolattal volt ellátva. Így akadályozták meg, hogy a leghátulra került csomagok a fal nedvességét átvegyék, és esetleg bedohosodjanak.

A pulton felbontva álltak a Jövedék által készíttetett, 100 darab cigarettát tartalmazó nagy kartondobozok, melyekből szálanként is lehetett vásárolni, kinek mennyire futotta. Az egyesével kiszolgált cigarettákat a Jövedék által gyárttatott kis papírzacskókba tették az eladók. A kis tasakok persze reklám céljára is kiváló alkalmat nyújtottak: a kor legnagyobb márkáit, a Senator és a Modiano cigarettapapírt, 1930-tól pedig az újonnan bevezetett, csökkentett nikotintartalmú, Nikotex termékeket reklámozták, melyek természetesen kicsit drágábbak voltak hagyományos társaiknál, hiszen kevésbé károsították az egészséget…

Szivarokat válogatni tilos!

Szintén a pultra voltak kitéve a legkeresettebb szivarfajták is. Az átlagosan 100 db szivarnak otthont adó ízléses külsejű, gyári cédrusládácskákból a jobb helyeken válogatni is lehetett. Ki-ki kedvére kereshette a legszebb halványsárga, vagy éppen a legsötétebb barna, esetleg a pettyes levélbe burkolt kis dohánytorpedókat. A szivardobozokat úgy állították össze a gyárban, hogy a nagyjából egyforma színű darabok kerüljenek egy ládába, ezen belül is a legszebbek a legfelső sorba. De persze hiába minden hasonlóság, mindenkinek megvan a saját bogara, és néhányan még az egyformák közül is szerették volna kikeresni a különbözőt. A durcásabb trafikosok ezt nem engedték, mondván, így a vevők kiszedegetik a legszebbeket, a kevésbé gusztusosak pedig megmaradnak. Ki is írták ajtójukra, hogy

„A szivarokban nincs válogatás!”.

1915-ből való az a rendelet, amely hivatalosan is megtiltja a szivarok válogatását:

„A pénzügyminiszter a darabonként eladásra kerülő szivaroknak és szivarkáknak a vevők részéről való válogatását megtiltja. A ragadós betegségek elterjedése veszélyének elhárítása czéljából elrendeli, hogy a dohányárudákban a rendes viszonyok helyreálltáig a szivarokat és czigarettákat maga az elárusító vegye ki a dobozokból és minden válogatás nélkül szolgáltassa ki a vevőknek.”

A trafikos, a márkák szócsöve

A trafikos volt a Dohányjövedék szócsöve is, ők tájékoztatták a vevőket, hogy bizonyos márkákat ki fognak vonni a forgalomból, vagy éppenséggel újakat fognak bevezetni. Ők mutatták meg vevőiknek, hogy:

„Nini, megjelent egy új márka, tessék, kérem kipróbálni. A legfinomabb török dohányból van, szinte leheletkönnyű és csak pár fillérrel drágább, mint amit Kegyed szokott vinni.”

Kis, fondorlatos módszerekkel folyamatosan igyekeztek vevőiket átszoktatni mindig egy pár fillérrel drágább szívnivalóra.

A Nikotex termékek népszerűsítésében is nagy feladatuk volt a dohányboltosoknak, a legagyafúrtabb magyarázatokkal vették rá a vevőket, hogy próbálják ki az új, kevéssé káros cigarettákat. Persze, érdekükben állt, hiszen a drágább dohánytermék után a bevételük is nőtt.

Hálás és hálátlan kuncsaftok

A vevők pedig végtelenül hálásak voltak a tudományos alapokon nyugvó tájékoztatásokért, így ha csak módjuk volt rá, hűségesek maradtak jól bejáratott trafikosukhoz, és minden alkalommal ugyanannál vásároltak.

Sajnos akadtak kevésbé hálás ügyfelek is:

„Bejön egy férfi, s kér 25 grammos középfinom török dohányt. Megkapja. Zsebre vágja. Fizet és távozik. Pár lépést tesz csak kifelé, s mintha meggondolta volna magát, visszajön. »Ráfizetek inkább – mondja – kérek helyette finom hercegovinai dohányt.« S máris fizeti a 13 fillér különbözetet, s húzza elő zsebéből a középfinom török csomagocskáját. De nem azt, amelyiket a trafikos adott neki, hanem amelyik előre el volt a zsebében készítve. Ebben nem dohány van, hanem kóc, vagy szárított fű. Úgy került bele ez a szöszmösz, hogy a burkoló papír behajtása alatt beretvapengével felvágta a csomagot, kivette belőle a dohányt s helyébe szépen megformázott limlomot tett. A felhasított papirost ezután leragasztotta.”

Ez a csalási mód nem okozott nagy anyagi kárt, de amikor a preparált csomagot valaki másnak eladta a mit sem sejtő trafikos, s az méltatlankodva visszavitte, az eladót érte a vád, miszerint ő cserélte ki a dohányt, hogy így szerezzen magának egy kis plusz bevételt. Nem volt ez könnyű mesterség, be kell látni.

Egy-egy csalás is kellemetlen, de nem ez volt az eladók egyetlen félnivalója. Miután a dohányáru mindig is nagy értéket képviselt, kiváló célpontja lett a trafik a rablóknak. Számos támadás érte a kis dohányosboltokat, és a legtöbb esetben nem az egész árukészletet, hanem – főként a lebukás veszélyétől tartva – csak a legdrágább cigaretta- és szivarfajtákat pakolta össze a tolvaj.

Kellemes volt trafikosnak lenni

Nem veszélytelen, és néha kellemetlenségekkel járó, de összességében kényelmes és kellemes munka volt a trafikosság. A két háború után az állam a trafikjogot a megváltozott képességű hadirokkantaknak, vagy az elesettek özvegyeinek tartotta fenn. A korabeli telefonkönyvek jól mutatják, hogy a dohánygyártás temérdek embernek nyújtott megélhetést. Az 1943-as távbeszélőnévsor például három dohánynagyárudát, tizennégy dohányelosztót és négy és fél oldalon legalább ezer dohánykisárudát sorol fel.

A válság legszigorúbb évében, 1933. február 7-i számában az Iparos és Kereskedő Napló, a Pesti Napló ingyenes melléklete részletesen beszámolt arról a csatáról, amely a drogisták és a trafikosok között dúlt. Az utóbbiak nem átallottak ugyanis a dohányáru és a bélyeg mellett borotvapengével és pipereszappannal is kereskedni!

Füstbe ment virágkor

Nem sokáig tartott azonban a trafikok virágkora. A dohányárudák és dohányelosztók állami kezelésbe vételéről szóló 1934. november 28-án kelt Országgyűlési naplóban dr. Imrédy Béla, magyar királyi pénzügyminiszter a hálózat jelentős átalakításáról beszélt. A korábbi kereskedelmi szervezet dohánygyártmányok nagybani kereskedőire és kiselosztóira, dohánykisárudai árusítókra, valamint az üzérkedők csoportjára bomlott. Az 1934-es változtatás után „megtakarítások elérése végett” megszüntetésre került a főváros minden dohánynagyárudája. 38 db bizományi dohányelosztó jött létre, amelyek alkalmazásában 25-35 fő dohánykisárus állt. Minden elosztót a Budapesti Központi Dohányáruraktár látott el bizományi áruval. A megrendelt árut költségmentesen helybe is szállították, mely lépés akkoriban 50%-kal több állami hasznot hozott, hiszen a megrendelt áru értékének ¼ része az elosztók bizományi díja volt.

A háború utáni szűkös időkben bevezették a dohányjegyeket, melyeknek kis szelvényei ellenében meghatározott mennyiségű: 25 db cigarettát, 5 db szivart, 25 g cigarettadohányt vagy 50 g pipadohányt szolgáltak ki az eladók. Természetesen hamarosan a trafikokat is államosították, és 1954-ben már a korábbinál lényegesen kevesebb trafik működött a Délpesti és az Északpesti Dohánybolt Vállalat égisze alatt. Később létrejött a Fővárosi Dohánybolt Vállalat, melynek üzletei naponta 6–22 óráig álltak a vevők rendelkezésére, sőt 150 üzlet még vasárnap is nyitva volt. Bőséges dohányáru- és ajándékválasztékot is kínáltak. Ez egészen a rendszerváltásig így is maradt, aztán a ’90-es években kezdtek eltűnni az eredeti értelemben vett, dohányáru mellett más apróságokat is árusító trafikok. Az egyik utolsó Budapesten, a József körúton volt, de gyászos árukészlete miatt ez már inkább csak az emlékeiből élt.

Nyitókép: Dohánybolt Budakalászon, 1938-ban (Fotó: Jurányi Attila / Fortepan / az IMG2GO-val színezve)