Az interjúnk néhány héttel a Formula–1 Magyar Nagydíj után készül. Sikerült-e már kipihenni a verseny megszervezését, a trófeatörés körüli riadalmat, valamint hogy ötéves szerződéshosszabbítást írtak alá, aminek következtében 2032-ig marad a Hungaroring a versenynaptárban?

A szerződéshosszabbítás egyik előfeltétele az volt, hogy feltételes közbeszerzési kiírásokat kellett közzétenni a pálya felújításával kapcsolatban, amelyek az összes műszaki paramétert tartalmazzák. Vállalni kellett minden évre, hogy milyen beruházásokat valósítunk meg. Mindezek mellett kellett megszerveznünk az idei nagydíjat is, amelyet követően hatalmas munkálatok kezdődtek. Folyamatos tehát ez a történet, kipihenésről nem lehet beszélni, nincs idő ilyesmire.

A trófea kapcsán az a vicc, hogy éveken keresztül Hamiltontól óvtuk, aki szerette földobálni. Minden évben azt vártuk, hogy mikor ejti le, aztán végül Lando Norris ünneplése miatt tört el. Érdemes kiemelni, hogy mi azon kevés rendező közé tartozunk, akik ki tudták harcolni, hogy saját trófeájuk legyen, amely magyar porcelánból készült, s mi álljuk a költségeit. Egyébként a névadó szponzorok szokták biztosítani a dobogósoknak járó díjakat, de úgy gondolom, a saját trófea is jót tesz az ország imázsának.

Interjúnk fő apropója, hogy tizenegy évvel ezelőtt, a trafikrendszer indulása előtti évben lett az ND Nonprofit Zrt. vezérigazgatója, s önnel készült a Tobacco első címlapinterjúja (Tobacco 2013/10). Egy évtizedes távlatból visszagondolva, milyen volt a trafikkoncessziók kiosztásának lebonyolítása, s hogyan viselték az ezzel kapcsolatos közéleti vitákat, támadásokat?

A céget én alapítottam, még a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő berkeiben. A 2012-ben megalkotott trafiktörvény afelől rendelkezett, hogy a közel 30-40 ezer árusítóhely helyett kb. hatezer trafikot kell létrehozni. Ennek meg kellett szervezni az egész infrastruktúráját, rendszerét. Ez 2012 októbere és 2013 júliusa, a Nemzeti Dohányboltok megnyitása között zajlott le. A Matolcsy György vezette Nemzetgazdasági Minisztérium készített egy tanulmányt, hogy miként kellene hogy kinézzen a koncessziókat kezelő, de innentől kezdve nekem kellett kitalálnom az egészet, én vettem fel mindenkit, negyvenvalahány embert. Nagyon küzdelmes és nehéz időszak volt, hiszen senki nem csinált korábban még csak hasonlót sem, s végül akkora cégre nem is lett szükség, mint amekkora a tervben szerepelt.

Az ND Nonprofit Zrt. célja az volt, hogy olyan zárt, szigorúan ellenőrzött rendszert teremtsen, amely megnehezíti a fiatalkorúak dohánytermékhez jutását, valamint kifehéríti a gazdaság ezen szegmensét. Egyúttal a törvény végrehajtása volt a feladatunk, ki kellett találnunk a megjelenéstől kezdve, hogy egymáshoz viszonyítva hol lehetnek árusítóhelyiségek. És akkor még nem is beszéltünk a beérkező pályázatok elbírálásáról, amiben én nem vettem részt, de ráláttam a bírálóbizottság munkájára – emberfeletti meló volt, de minden az előírásoknak megfelelően zajlott. Egyébként furcsa dolgok történtek akkoriban az országban, mert a pályázatot még ki sem írták, már volt, aki pénzt szedett bizonyos megyékben azért, hogy elintézzen valakinek trafikkoncessziót… Számtalanszor mondták azt akkoriban, hogy ennyi mindent lehetetlen ilyen rövid idő alatt megcsinálni, s hogy ez a rendszer nem fog működni Magyarországon. Nos, mi mind a kettőt megcáfoltuk, jöttek és jönnek is külföldiek, hogy megnézzék közelebbről, mi hogyan csináltuk.

A rendszer szakmai kritikákat azóta sem kapott, de a negatív politikai vélemények engem is megleptek. Sejtettem, hogy lesznek politikai viták, de azt nem, hogy ennyire személyeskedő hangnemben. Ám az elmúlt tíz év bebizonyította, hogy ez a rendszer rendkívül jól működik. Egyesek azt gondolták, hogy egy olimpiai bajnokot odatettek, hogy majd jól néz ki a cég élén, de ez kőkemény munka volt, amit egyrészt a szakmai kihívás – hogy egy rendszert a nulláról felépítsünk, és támogassuk a működését – miatt vállaltam el. Másrészt Lázár Jánossal (a 2012 és 2014 közötti Miniszterelnökséget vezető államtitkár – a szerk.), akivel nagyon jól és hatékonyan tudtunk együtt dolgozni, folytattunk egy beszélgetést a rendszer céljairól, amelyek szerintem nemesek és jók. Olyan embert kerestek, aki jó cégirányítási és szervezőkészséggel van megáldva. Azelőtt és azóta is a Magyar Nagydíj előkészületeit és lebonyolítását is irányítom, ami elég nagy szervezési tapasztalatot és munkát igényel, ezért választottak engem.

Nehéz volt, mert mindkét céget – az ND Nonprofit Zrt.-t és a Hungaroring Sport Zrt.-t – kellett vezetnem. Az volt a kérésem, hogy miután feláll a rendszer, hadd térhessek vissza száz százalékig a Formula–1-hez. 2016-ig voltam az ND Nonprofit Zrt. élén, addigra gyakorlatilag minden felállt. Amikor 2016-ban Lázár Jánossal beszéltem, akkor már úgy éreztem, hogy nincs olyan feladat az ND Nonprofit Zrt. élén, amely számomra érdekes lenne vagy kihívást jelentene. Hiába ajánlott magasabb fizetést, azt mondtam neki, hogy köszönöm szépen, átadnám a stafétabotot.

Idén márciusban a Telexnek úgy nyilatkozott, az üzleti tevékenységeit tekintve az ND Nonprofit Zrt.-nél töltött időszaka volt a legsikeresebb. Mitől volt sikeres az ND Nonprofit Zrt. élén töltött négy éve, s mit tart a legnagyobb eredményének ebből az időszakból?

Inkább azt mondanám, hogy ezt egy óriási sikerként könyveltem el, egyrészt a szervezés szempontjából, másrészt amiatt, hogy a rendszer mit adott a társadalomnak. Mert szerintem társadalmi szempontból ez egy fontos feladat volt, amit én jelképes összegért vállaltam. A dohányzás még mindig nem tűnt el Magyarországról, rengeteg ember halálát okozza, s azt gondolom, tovább kellene szigorítani ezen a fronton, mint ahogy a világon mindenhol teszik.

Nyilván sokak érdeke sérült, akik nem árulhattak többé dohányterméket, de azt gondolom, hogy az elvégzett munka meghozta a gyümölcsét. Ráadásul sok alaptalan támadást kellett kibírni, mint például azt, hogy egy bulvárlap címlapján szerepelt, hogy hány trafikom van, miközben egy sincs. Hál’ istennek – mindenki azt hitte, hogy ez egy óriási biznisz, ölbe hullott pénz, miközben az idő bebizonyította, hogy azok tudnak sikeresen trafikot üzemeltetni, akik mindennap foglalkoznak vele. Ez általában a sikeres vállalkozásokra is igaz. Szóval azért vagyok büszke, mert kibírtam a méltatlan támadásokat (nevet).

A család hogyan bírta ezeket a támadásokat? Gondolom, nekik is rossz volt látni, hogy a férjük vagy apjuk a bulvárlapok címlapján szerepel.

Nagyon nehezen, de ők is tudták, hogy ez nem személyes ügy, hanem rajtam keresztül támadják az egész szisztémát. Én az életem során nyertem olimpiát, de estem ki középfutamban is. Tértem úgy haza, hogy teli stadion várt, de hátsó kijáraton is távoztam a reptérről. Az én életemben ilyenek előfordulnak, olyan, mint egy hullámvasút. Széles a vállam, elbírom.

Visszatérve: tanult-e olyat az ND-s időszakban, amelyet később is kamatoztatni tudott? Fennmaradtak-e munkakapcsolatai vagy baráti viszonyai ebből az időszakból?

Természetesen, most már tudom, hogyan kell nulláról felépíteni egy céget, amelyről senki sem tudja, hogy a jövőben pontosan mi lesz a feladata, s mindent aprólékosan ki kell dolgozni vele kapcsolatban. Nagyon kreatív feladat volt, amelynek a végén olyan céget alkottunk meg, amely költséghatékonyan és remekül működött. Munkakapcsolat is fennmaradt, hiszen az első munkatárs, akit az ND-hez felvettem, Fekete István, ma már jogász a Hungaroringnél, de máig tartjuk a kapcsolatot Andrásik Sándorné Gabriellával is, aki a helyettesem volt az ND-nél. Nagyon jó emberek dolgoztak ott, és remekül állták a sarat.

Az ön által korábban vezetett ND Nonprofit Zrt. 2021 őszén olvadt be a Szabályozott Tevékenységek Felügyeleti Hatóságába. Ön szerint jót tesz-e a szektornak, hogy annak felügyeleti struktúrája megváltozott? Kértek-e esetleg öntől tanácsot az elmúlt években a dohánypiac felügyelete kapcsán?

Azt, hogy jó-e, ha a koncessziók felügyelete egy hatóságba van összeterelve, nem tudom kívülről megítélni, de logikus lépésnek tűnik. Az természetes, hogy voltak olyan egykori kollégák, akik miután egy önálló cégben dolgoztak, majd be kellett tagozódniuk egy hatóságba, eljöttek. Az ugyanakkor nagy elismerés volt, hogy amikor Biró Marcell-lel, az SZTFH elnökével beszéltem, azt mondta, hogy a munkatársak és a rendszer is olyan volt, amire büszkék – azaz a munka, amit az én négy évem alatt csináltunk, jó alapokat adott. A véleményemet nem kérték ki, de szerintem nem is kell, hiszen teljesen más típusú feladat volt az, amit akkor nekem kellett csinálni, mint amit ma kell.

2022 februárjában lett a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. A Telexnek adott, már említett interjúban arról is beszélt, hogy aktív kajakosként irritálta a dohányzás és a hangos autók is. Mennyire volt elterjedt akkoriban az olimpikonok körében ez a káros szenvedély? Változott-e azóta a dohányosok, illetve az elmúlt évben elterjedt nikotinpárnák használóinak aránya az aktív sportolók körében? Küzd-e a MOB valamilyen módon a nikotinhasználat ellen?

Régen sem volt ilyen a kajakosok körében, de más sportágakban előfordult, amit mi döbbenten néztünk. Én nemcsak azért nem cigarettáztam, mert a sportteljesítményre rossz hatással van, hanem a szaga is irritál. Azt sem tolerálom, s akár büntetném is, hogy egy szülő úgy dohányzik a kocsiban, hogy a gyermeke benn ül. Visszatérve a sportra, az én sportágamban elképzelhetetlen volt, hogy valaki rendszeresen dohányozzon, de az előfordult, hogy egyszer-egyszer rágyújtott valaki egy verseny után. De ez nem volt jellemző, s szerintem egyre kevésbé jellemző a magas követelmények miatt. Tudom, hogy egyes sportágakban használnak snüsszt vagy nikotinpárnát, de például a Formula–1-ben szerintem kizárt. Ezek a pilóták olyan magas szinten teljesítenek, hogy nincs szükségük erre, ennél százszor profibbak. Élsportolók körében én még nem találkoztam ilyennel, s nem hinném, hogy ily módon próbálnának előnyhöz jutni, s aki rendszeresen dohányzik, az szerintem nem is jut el a legmagasabb szintekre. A MOB-nak nincs hatásköre e kérdésben, hiszen a sportolók az egyesületek alkalmazottai, de természetesen edukációval, figyelemfelhívó programokkal megtesszük, ami tőlünk telik.

Üzenne-e esetleg valamit a dohány-kiskereskedőknek, akik idén nyáron ünnepelték a rendszer tízéves fennállását?

Azok a dohány-kiskereskedők, akik szívvel-lélekkel, szakmaként tekintenek a munkájukra, nagyon megbízható megélhetést tudnak nyújtani a családjuknak. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a trafikosoknak is növelniük kellene a társadalmi szerepvállalásukat. Nyilván vannak olyanok, akik megteszik, de úgy vélem, még inkább részt kellene venniük a szűkebb környezetük életében, például sportrendezvények támogatásával. Mindenki életében eljön egy olyan pont, amikor vissza akar adni valamit a társadalomnak, legyen szó például sportegyesület támogatásáról, kutyamentésről, faültetésről vagy szemétgyűjtésről. Örülnék annak, ha a trafikosok körében is minél többen vállalnának ilyen szerepet a közösségük életében. Szerintem ez a koncesszió jó dolog, hosszú távon kiszámítható, lehet ebből jól élni, s akinek jól megy, az tud támogatni nemes ügyeket is.

Névjegy: Gyulay Zsolt

1964-ben, Vácott született, ott is végezte a középiskolát, majd a Testnevelési Főiskolára és a Külkereskedelmi Főiskolára járt, utóbbin szakközgazdászként végzett. 12-13 évesen kezdett kajakozni.

„Nagy ambíció volt bennem, azt nem akartam csinálni, amit a szüleim. Abban a közegben a sport volt a kitörési pont, ráadásul nagyon szerettem. Abban nem is tudsz jó lenni, amit nem szeretsz. Akkor még nem álmodtam olimpiai bajnoki címről, csak a sporttal kapcsolatos jó dolgok lebegtek a szemem előtt. Abban az időben más nem is tetszett ennyire, s a környezetem sem ambicionált arra például, hogy tudományos pályára menjek”

– mesélte Gyulay Zsolt, aki előtt pozitív példaként az lebegett, hogy Hesz Mihály ugyanabból a váci csónakházból indulva lett olimpiai bajnok Mexikóban, ahol ő is edzett. „Személyes példaképem viszont nem volt, olyan típus voltam, hogy mindig próbáltam tanulni, ellesni trükköket” – mondta lapunknak a MOB elnöke. Mottója nincs, de szereti, ha keretek között élheti az életét, mindig lebeg a szeme előtt valamilyen megoldandó feladat, s ha tanulhat eközben, mint történt ez a dohányterület esetében.

„Bohém módon is tudnék élni, de nekem az hosszú távon nem jönne be”

– magyarázta Gyulay Zsolt. Kedvenc könyve, filmje vagy sorozata nincs, de olykor igyekszik társadalomtudományi könyveket (Hararit, Fukuyamát) olvasni, valamint szereti az életrajzi regényeket és dokumentumfilmeket.

„Pont most néztem az HBO Maxon a hetvenes-nyolcvanas évek Los Angeles Lakerséről szóló dokumentumfilmet, A Lakers-dinasztia felemelkedését. Rengeteg nagyon érdekes sportgazdasági döntés, folyamat zajlott akkor, sokat lehet tanulni belőle”

– fogalmazott Gyulay Zsolt. A munkájából kifolyólag sokat utazik, de minden évben igyekszik kikapcsolódni a szlovén tengerparton. Pihenésre a családja nyaralóit szokta igénybe venni Szigligeten és Verőcén. „Onnan szoktam nézni a Dunát és a visegrádi várat. Szeretem a saját helyeimet, ilyen utazásokat, hogy most elmegyek Thaiföldre, nem szoktam csinálni” – mesélte Gyulay Zsolt a Tobaccónak. Legjobb utazási élményeként azt említette, hogy volt edzőtáborban egy hónapot Új-Zélandon, ahol bejárták az északi és déli szigeteket, s nagyon kedves emberekkel találkoztak. Azzal kapcsolatban, hogy szerepel-e még valami a bakancslistáján, így fogalmazott:

„Ha lenne egyszer annyi időm, akkor fél évre mennék el Olaszország bizonyos tájaira, Spanyolországba vagy a Feröer-szigetekre, Izlandra, hogy jobban megismerjem a helyi nyelveket, kultúrákat. Engem az érdekel, hogy az emberek hogyan élnek. Bírom az ázsiai embereket, ha elmész Japánba vagy Dél-Koreába, fegyelmezettséget, visszafogottságot tapasztalsz, nem az egót nyomják előtérbe.”

Olyan hobbija nincs, ami tárgyakhoz kötődik, de Vácon saját kajak-kenu egyesületet hozott létre, a Váci Karakánt, amelynek munkáját folyamatosan támogatja. Felépítettek egy vadiúj csónakházat az EMMI, a váci önkormányzat és a Magyar Kajak-Kenu Szövetség összefogásának eredményeként, s nemrég sikerült egy kisbuszt is beszerezniük. Idén ősszel pedig szeretne megjelentetni egy könyvet a váci kajakozás történetéről.

„Van három leányom és három unokám, bőven van mit csinálnom. Mindig azt gondoltam, hogy majd nyugdíjba megy az ember, aztán nyugodtabb életet él, ám rájöttem, hogy nem biztos. Mindig kell valami feladat – mondjuk lehet, hogy most túl sok is van”

– zárta szavait nevetve a MOB elnöke.