hirdetés
ÜDVÖZÖLJÜK A TOBACCO SZAKLAP HONLAPJÁN!
Oldalunkon a Nemzeti Dohányboltok számára készülő tartalmak olvashatók.
2021. november. 28., vasárnap - Stefánia.
hirdetés

Sikereinkből vagy hibáinkból tanulunk többet?

Mikor hogy dicsérj?

Mielőtt belekezdesz a cikk elolvasásába, egy pillanatra gondold végig, hogy az utóbbi egy hétben hány visszajelzést kaptál a környezetedtől. Hányszor figyelmeztettek, hogy valamit másképpen kéne tenned, és hányszor mondták, hogy jó az, amit csinálsz? Számolj! A legalább egy már kiváló eredmény, ha ennél magasabb a szám, akkor kiváltságos helyzetben vagy.

Tanácsadóként még ma is gyakran találkozom azzal a véleménnyel, hogy „Amíg a dolgok rendben mennek, addig nincs miről beszélni. Ha valami rossz, akkor majd szólok, és majd ha valami kivételesen jó történik, na, akkor majd kiemelem, és megjutalmazom a sikert.” Hallom ezeket a megjegyzéseket annak ellenére, hogy az utóbbi évtizedben a vezetéstudomány fáradhatatlanul üzeni, hogy adjál visszajelzést, használd a feedbacket, mert annyira szükségünk van rá nekünk, embereknek, mint egy falat kenyérre.

Az effektus-törvény a hétköznapokban

Rengeteg az irodalom, világszerte kínálnak és alkalmaznak tréningeket, mégis alig akad vezető, aki helyesen használja a visszajelzést. Sok a téma körüli zavar, félreértés.

Az első és legfontosabb, hogy aki visszajelzést ad, az képes legyen elválasztani egymástól a személy cselekvéseit a személy tulajdonságaitól, személyiségjegyeitől. Nagyon fontos, hogy ügyesen megcsinálni vagy elrontani valamit nem egyenlő azzal, hogy ügyes vagy ügyetlen ember vagyok.

Tehát alapszabályként üzenem, hogy a kiváló visszajelző vezetővé válás rögös útján az első lépés: 1. Tréningezd magad a tettek, cselekvések megnevezésében és értékelésében, ezekről beszélj, ne magáról az emberről és tulajdonságairól! A személyes fejlődést rakéta sebességűre tudja kapcsolni egy pontos visszajelzéseket adó vezető.

Thorndike amerikai pszichológus nevéhez fűződik a  motivációs tanuláselmélet egyik legismertebb tézise, az úgynevezett „effektustörvény”, amelyet 1898-ban kiadott könyvében jelentetett meg. Thorndike effektus-törvénye alapján azok a viselkedések, amelyeket pozitív megerősítés (jutalom) követ, egyre gyakrabban ismétlődnek a  személy mindennapjaiban, olyan változás történik idegrendszerünkben, mint amikor egy számítógépes programban megjelenik a  „repeat” utasítás. Thorndike felismerését állatkísérletekre alapozta, de mára a neurofiziológiai tanuláselméletek széles körben igazolták.

Tehát minden helyes viselkedési mozzanat szóbeli megerősítése stabilizálja azt a szakmai és kulturális viselkedési formát, amelyet meg akarunk teremteni csapatainkban.

Példák:

• „Nagyszerű, pontosan ebben a hangnemben akarunk az ügyfeleinkkel kommunikálni.”

• „Jól átlátható lett a táblázat, amit szerkesztettél, látszik, hogy jól átgondoltad a feladatot.”

• „Értékelem, amikor valaki kimondja, hogy elégedetlen, mert akkor tudunk a dologgal valamit kezdeni. Köszönöm az őszinteséged!”

Tehát leszögezhetjük, az egyik leggyorsabb, leghatékonyabb tanulási lehetőség, amikor a sikereinkből tanulunk, hiszen a helyes cselekvés mintája, minden apró mozzanata ott van az idegrendszerünkben, és azt is tudjuk, hogy nemcsak hogy működik, amit teszünk, hanem a környezetünk is elismeri és értékeli, amit csinálunk.

Akkor mit kezdjünk a hibákkal?

Mégis sokkal gyakrabban halljuk azt a jól ismert mondást, hogy „az ember a hibáiból tanul”. De vajon tényleg így van?

Nézzük, pontosan mi is történik, amikor valami félresikerül. Ha nem kapunk róla közvetlen visszajelzést, előfordulhat, hogy mi magunk észre sem vesszük, hogy hibáztunk. Jobb a helyzet, ha magunktól, vagy mások megjegyzéseiből felismerjük, hogy az adott cselekvés eredménytelen, tévútra visz, mégis ebben az esetben is első lépésben csak annyi történik, hogy megszületik a fejünkben a figyelmeztetés: „Ezt nem szabad / nem kell / nem lehet megismételni!” De nem lesz ott a letiltott cselekvés helyett az a minta, amit követni kell, ami a jó megoldásra vezetne.

Tehát nagyon fontos, hogy magától a ténytől, hogy felismerjük, mi a hibás cselekvés, csak annyi tanulás történik, hogy az adott viselkedéselemet törölni kell a repertoárunkból. Csak annyi, hogy megnyomjuk a delete gombot. Igazi gazdagodás, viselkedési választékbővülés nem történik meg.

A hibából tanulás csak a hiba elemzésével, a lehetséges alternatív megoldások kimunkálásával tud megtörténni. Ehhez kezdetben segítségre van szükségünk. Kell a jó vezető – mentor, aki tudja, hogy a hibából lehetőséget kell kovácsolni –, aki leül velünk, és segít a helyes út megtalálásában. Ha ez megtörténik, akkor valóban lehet a hibáinkból is tanulni, de ez a lassúbb és bonyolultabb út.

Már senki nem lehet szép, okos, ügyes? Dehogynem!

A cikk elején írtam, hogy első lépésben a tetteket, cselekvéseket nevesítsük, tudatosítsuk. Ha már jól megy a konkrét cselekvések visszajelzése, akkor második lépésben már megtanulhatunk az emberről is beszélni. Ez azért fontos, mert a visszajelzést tanító programokon annyira sokszor hangsúlyozzák a tettekről szóló visszajelzéseket, hogy sok vezetőben bizonytalanság támad, komoly dilemmát okoz, hogy akkor nem is mondhatom már például, hogy „Milyen kreatív ez a Jóska!”?

De igen, bizony mondhatod, sőt kell is mondani, csak tudni kell, mikor és hogyan. A gazdag, pontos és változatos visszajelzések segítik identitásunk, integritásunk kialakítását. Csak mások tükrében tudjuk igazán meghatározni magunkat, ehhez pedig szükség van arra is, hogy egyes cselekvéseink sorából kirajzolódó személyiségünk is megerősítést kapjon.

A céges jutalmakat nemcsak egyes kimagasló tettekért, hanem a stabil, kiszámítható, magas teljesítményünkért szoktuk kapni, amit személyiségünk bizonyos karaktervonásai támogatnak. Ilyen a szorgalom, kitartás, nyugalom, terhelhetőség, elemzőkészség és kreativitás is. Ezen értékeinket igenis szóvá lehet tenni, időről időre meg lehet, sőt kell erősíteni, ezáltal támogatva a csapaton belüli szerepek helyes elrendeződését, és a személyek egészséges, reális önbizalmát.

Általános képességeink sokban függnek attól, hogy milyen előzetes tapasztalattal rendelkezünk az adott témában. Az egészséges és reális önbizalom kialakulásához nélkülözhetetlen, hogy pontosan lássuk, hol tartunk saját fejlődésünkben.

Lehetek én általánosságban ügyes, de mondjuk egy speciális műszaki feladat megoldásában, új belépőként messze le fogok maradni gyakorlott társaim mögött. Az egyes tudásoknak éppen az adja meg az értékét, hogy nem lehet azonnal magas szintre lépni, ugyanolyan jól végrehajtani, mint ahogy azt a feladatban jártasak teszik. Fontos tehát, hogy elmondják nekem, ügyes vagyok, még akkor is, ha éppen ezt az adott feladatot most még nem is tudom megcsinálni. Nem dicsérhetik a tettemet itt, hiszen nincs meg a szükséges tudásom. A személyem megerősítése viszont hitet, bizalmat és bátorságot ad majd nekem ahhoz, hogy megszerezzem a szükséges gyakorlatot, és idővel én is hasonló hatékonysággal kezeljem a feladatot.

Összegezve, a visszajelzés két alapvető formája a cselekvések és a személyiségjellemzők visszatükrözése. Mindegyiknek saját speciális létjogosultsága és fontossága van. Visszajelezni lehet pozitív és negatív dolgokat is. Mégis jó tudni, hogy a „repeat” és „delete” gombok idegrendszerünkben is – ugyanúgy, mint a gépeinken – más és más célt szolgálnak.

Kovács Eszter
a szerző cikkei

hirdetés
hirdetés